Tõnu Õnnepalu – Lauri Sommer: Hangolás 1. – Észt költők verses beszélgetése

Hát, őszintén szólva ezt se hittem volna, hogy egy verses kötetről fogok ajánlást írni, pedig szeretek verseket olvasni. De ez a kötet teljesen magával ragadott. Miért nem lehet több észt verses kötetet kapni itthon?

Mármint persze semmi problémám a modern magyar költőkkel sem. Sőt, van, akit kifejezetten szívesen olvasok. De ezek után azt érzem, hogy jó lenne még jobban nyitni, és nem csak az angolszász meg esetleg német területekről érkező irodalmat nyomni folyamatosan nagyüzemben, hanem kisebb vagy kevésbé ismert országok íróinak és költőinek a munkát. Például ezek után határozottan kíváncsi lennék lett és litván kortárs költők alkotásaira is.

Catherynne M. Valente: A lány, aki lezuhant Tündérföld alá és a tivornya élére állt

Szeptember kalandjai pontosan egy évvel azután folytatódnak, hogy hazatért Tündérföldről - tehát a tizenharmadik születésnapján. Vannak azonban különbségek: az átbotlás most közel sem olyan egyszerű és fájdalommentes, mint első alkalommal, Szeptembernek pedig még mindig nincs árnyéka (ami egyébként később még nagy galibákat okoz), ellenben már nem teljesen szívtelen, ugyanis elkezd kamaszodni, ami pedig a Szív növesztésével jár együtt.

Visszatérése Tündérföldre azonban közel sem olyan felhőtlen és vidám, mint ahogy azt előre elképzelte. Hamar kiderült, hogy Felső-Tündérföldön nagy baj van: az árnyékok elszivárognak, eltűnnek, Alsó-Tündérföldre szállnak, ahol függetlenedve eredeti gazdáiktól megizmosodnak és önálló életre kelnek, végre lehetőséget kapva arra, hogy ne csak engedelmesen kövessék gazdáikat a föld fekve. És mindez egyetlen személy hibája: Halloween-é, az alvilág sivár királynőéjé, aki nem más, mint Szeptember árnyéka (akit a lósellők vágtak le a kislányról egy évvel korábban).

Jared Diamond: A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása

Jared Diamond manapság az egyik legnépszerűbb írókutató, aki ismeretterjesztő könyvek írásával (is) foglalkozik. Eredetileg élettant tanult, de jártasságot szerzett ornitológiában, antropológiában, geográfiában, evolúcióbiológiában, és nyelvészettel is foglalkozott. Könyvei is igyekeznek minél több tudományterületet összefogni, és a Harmadik csimpánz-ra ez hatványozottan igaz, hiszen az ember származása és szokásai, a könyv fő témája, nem vizsgálható csupán egy-két szempontból.

A Harmadik csimpánz felemelkedése és bukása "korunk teremtéstörténete", ahogy az író nagyon találóan megjegyzi valahol a könyv elején. Azzal nagyjából mindannyian tisztában vagyunk, hogy az élővilágban az állatok közé tartozunk, és az emberszabású majmokkal vagyunk a legközelebbi rokonságban. Az, hogy a gorillához vagy a csimpánzhoz állunk-e közelebb, hosszú ideig vita tárgyát képezte az antropológusok között, mára azonban a molekuláris biológiai módszerek egyértelmű választ adtak: a csimpánz a legközelebbi rokonunk. Mégpedig olyannyira, hogy genetikai anyagunk csupán 1,6%-ban különbözik egymástól, ami nagy valószínűséggel csak néhány génnyi eltérést jelent. Szigorúan rendszertani szemszögből nézve ez annyit jelent, hogy a csimpánz és az ember gyakorlatilag ugyanabba a nemzetségbe tartozik...

Catheryne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

Catheryne M. Valente amerikai írónő könyvét műfajilag könnyű meghatározni: mese, méghozzá tündérmese a javából. A célkorosztály behatárolása már kicsit nehezebb: a mesék (vagyis inkább a mostanában megjelenő mesekönyvek) általában a gyerekeknek szólnak, A lány, aki körülhajózta Tündérföldet azonban több szempontból sem feltétlenül gyerektörténet, így tizenkét évesnél idősebbek is bátran kézbevehetik (sőt). A nyelvezet (szerencsére) még csak nyomokban sem hasonlít a mai gyerekkönyvek együgyűségig lebutított tőmondataira, és a történet is más értelmet kap gyerek- és felnőttszemmel olvasva (ebből a szempontból engem kicsit Michael Ende Momo-jára emlékeztet).

Szeptember (aki egyébként májusban született) egy omahai kisvárosban lakik hány mesét tudtok, ami Amerikából indul?) az anyukájával, aki motorokat javít, és az apukájával, aki katona. És Szeptember egy idő után igencsak megunja az otthonülést, a rózsaszín és sárga teáscsészéket meg a barátságos kiskutyát, így amikor a tizenkettedik születésnapja utáni estén a Zöld Szél megkérdezi, hogy van-e kedve vele repülni a leopárdján Tündérföldre, gondolkodás nélkül igent mond, és nem sokkal később egy olyan kalandban találja magát, aminek egészen biztosan semmi köze a teáscsészékhez vagy kedves kiskutyákhoz.

Janne Teller: Semmi

Janne Teller írónő műve bejárta a könyvek által bejárható életút mindkét végletét: megjelenését követően betiltották az iskolákban, egy évvel később viszont elnyerte a Gyermekkönyv-díjat a dán minisztériumtól, ma már kötelező olvasmány (amivel én személy szerint nagyjából annyira értek egyet, mint a magyar általános iskolai kötelezők nagy részével: egy átlag tizenhat éven aluli tininek nem adnám a kezébe), külföldön is több díjat nyert, ezenkívül színdarab és bábjáték formájában is előadják.

A történet rendkívül egyszerűen kezdődik: a nyolcadikos Pierre Anthon egy nap a következő szavakkal elhagyja az iskolapadot: Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá. És ezt teljesen komolyan gondolja. Az osztálytársak persze úgy döntenek, hogy bebizonyítják neki az ellenkezőjét, és elkészítik a Fontos Dolgok Halmát...

Nicholas Christopher: Bestiárium

Nicholas Christopher legújabb könyve (és egyben az első magyarul megjelent), a Bestiárium egy csodálatosan megírt mágikus realista történet. Az író a dél-amerikai szerzők körében korábban is népszerű műfajt (gondoljunk csak Gabriel García Marquezre, Luis Borgesre vagy Jorge Amadora) sikeresen honosította meg az észak-amerikai kontinensen is, ami az európaiak számára sem teljesen idegen (ha mást nem, Kafkát és/vagy Hoffmant a többség biztosan olvasott középiskolában).


A könyv a főszereplő, Xeno Atlas életútját mutatja be, gyerekkortól a középkorúságig. Olasz édesanyja belehalt a szülésbe, görög apja (aki nem mellesleg tengerész) pedig egész életében inkább csak anyagilag támogatta. A Bronxban felnőtt férfi így hamarabb megismerkedett a magánnyal, mint legtöbb kortársa, de így is mindig volt mellette valaki: a nagyanyja (anyai ágról az egyetlen, aki akár csak szóba is állt a fiúval), egy iskolai barát vagy Evgénia, az albán gyerekfelügyelő. És az állatszellemek.

---

Xenonak nagyanyja már egészen kicsi korától kezdve mesél az állatokról és az állatszellemekről, amelyek mindenhol ott vannak: a szobában, az utcán, a parkokban, az emberekben, akiknek külseje visszatükrözi előző életüket. Az egyszárnyú gólyáról, ami átrepült az Alpok felett és a kígyóról, ami megzabálta a Holdat. És Silvanáról, a nagyanyjáról (tehát Xeno ükanyjáról), aki nem ember volt, hanem egy driád, vagyis erdei nimfa. Silvana a vadonból érkezett, így rendkívül erősen kötődött az állatok világához. Egy szicíliai erdőben találták meg, és sem olaszul, sem görögül nem tudott írni-olvasni, viszont fejből szavalta Homérosz hőskölteményeit - ógörög nyelven. Látta az állatok szellemeit, értette az állatok nyelvét, a madarak pedig a vállára szálltak. Adottságai közül az ükunokában csak az állatszellemekre való fogékonyság maradt meg, ám a korral ez is egyre inkább elhalványul.


Az állatok iránt való érdeklődés azonban nem hogy fakulna, de még erősödik is, legyenek azok valósak vagy kitaláltak. Xeno azonban jó darabig nem tud ezzel mit kezdeni, egészen amíg az egyik történelemórán tudomást nem szerez a bestiáriumok létezéséről. Onnantól fogva viszont ezeknek a könyveknek szenteli az életét, egészen pontosan pedig az úgynevezett Karaván Bestiárium felkutatásának, amelyben azoknak a lényeknek a felsorolása és leírása található, amelyek nem léphettek Noé bárkájára...

Aki izgalmas kalandokra számít, annak sajnos csalódnia kell majd a könyvben, de ez egyáltalán nem jelenti, hogy lapos lenne a történet: a könyvtárakban és levéltárakban való kutakodást elég nehéz lenne részletekbe menően pláne érdekfeszítően visszaadni. Szerencsére Christopher megkíméli az olvasókat a kutatómunka részleteitől (a hatás kedvéért azért néhány lábjegyzetből értesülünk egy-két elátkozott állatról, mint például a sokak által ismert főnix, ami talán a legellentmondásosabb mitológiai teremtmény), helyette a helyszínek és a szereplők minél érzékletesebb leírására törekszik. És elég jól sikerül: a szereplők bármelyike, az a főszereplőktől kezdve azokig, akik csak egyszer-kétszer bukkannak fel, valamennyien mintha a valódi életből léptek volna át a könyv lapjaira, hogy egy kicsit a történet részei legyenek. Ez nem egy tündérmese, nincsenek csodák (hacsak azt nem vesszük csodának, hogy Xenonak mekkora szerencséje van a kutatásban), és a különböző emberek jellemfejlődéséről alkotott kép is hátborzongatóan (szomorúan) életszerű. A boldog gyerekekből megkeseredett felnőttek lesznek, a boldog felnőttekből egy tragédia után roncsok, a háborús veterán nem hős és nem bűnös, csak ember, akinek megvannak a maga démonjai.

Aberdeen bestiárium

A Bestiárium nem az a típusú könyv, amit azért szeret meg az ember, mert egy másik világba repíti el, és egy időre megfeledkezhet minden gondjáról; hanem az a fajta történet, amit azért nem bír letenni, mert úgy érzi, hogy ez akár itt és most is történhet. Pontosabban történhetett abban a világban, amiben mi is élünk, abban a vietnami háborúban, abban a Velencében és azon a Szicílián, nem pedig egy párhuzamos univerzumban. A történetvezetés lendületes, magával ragadó, ami szinte letehetetlenné teszi a könyvet azok számára is, akik nem különösebben érdeklődnek a „bölcsész” kutatómunka iránt. Néha azért mégis érdemes megállni és elgondolkozni, amikor a bestiárium utáni kutatás egy-egy közjátékában egy-két komolyabb gondolat hangzik el.
Összességében a Bestiárium egy gyönyörűen megírt, kerek történet, szép kezdéssel, és nem túlságosan szájbarágós-tanulságos lezárással. Ha Nicholas Christopher korábban megjelnt művei is hasonló színvonalon íródtak, akkor nagy kár, hogy magyarul még egyik sem jelent meg. A karakterek nagyon is élők, és nem csak tulajdonságaik, hanem gondolataik és cselekedeteik alapján is. A helyszínek pedig sokak számára ismerősek lehetnek, akárcsak a huszadik század második felének eseményei, ami a könnyen olvasható stílus mellett még közelebb hozza a világot az olvasóhoz. Bátran a kezükbe vehetik a mágikus realizmus rajongói, és azok is, akik éppen csak ismerkednek a műfajjal. Vagy akik szeretnének elszakadni a mindennapoktól, de nem túlságosan.

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete

Jonathan Stroud a Bartimaeus-trilógiával (illetve most már tetralógiával) robbant be a hazai és nemzetközi köztudatba, bár voltak korábbi művei is (ezek közül a Sárkánytüzet magyarra is lefordították). ugyan én még titokban reménykedtem, hogy a Salamon király gyűrűje után elkísérhetjük Bartimaeust korábbi vagy éppen későbbi kalandjaira is, azért új, némileg eltérő témájú sorozat ellen is nehéz lenne kifogást emelni.

Lauren Beukes: Zoo City

Lauren Beukes (nem véletlenül) híres urban fantasy-regénye a Moxyland-hez hasonlóan Dél-Afrikában, Johannesburgban játszódik. Főhőse egy évekkel korábban állatosodott (egy Lajhárja van), középkorú nő, Zinzi December, aki shavi-ja segítségével más emberek elveszett tárgyait kutatja fel. Szigorúan tárgyakat. Eltűnt személyeket soha.

Az állatosodás különös jelenség, hogy mikor kezdődött pontosan, és hogy megy végbe, azt a kutatások ellenére senki nem tudja megmondani. Vannak tudományos és spirituális magyarázatok az állatok feltűnésére és az Örvényre, ami végül elviszi őket, de az igazság kiderítése még várat magára. A rabok mellett, akik valamilyen úton-módon egy másik ember haláláért felelősek, egyszer csak feltűnnek az állatok - Lajhár, Mongúz, Tapír, Veréb, Oroszlán, és a többi -, és onnantól fogva az illető különleges shavi-val, képességgel rendelkezik. Kinek erősebb, kinek gyengébb, de mindenkinek van. Nincs kivétel.

Jean-Cristophe Rufin: Brazilvörös

Jean-Cristophe Rufin történelmi regénye ezúttal a nagy földrajzi felfedezések korába (a tizenhatodik század közepére), a vallásháborúkat megelőző évekbe röpíti vissza az olvasót, amikor az Európán kívüli világ még szinte ismeretlen volt és veszélyekkel teli (legalábbis az európaiak számára). Az ötlet akkor se lenne rossz, ha Rufin találtan volna ki, attól viszont csak még izgalmasabb lesz, hogy a könyv alapját valóban megtörtént események adják, és szereplőinek nagy része (Villegagnon, Mem de Sá, Richer, Thévet, Jean léry, stb.) is valóban létezett személy.

A történet Franciaország történelmének egy különös módon elfeledett kis szegletét dolgozza fel: nevezetesen amikor a franciák úgy döntöttek, hogy márpedig Brazília nem lehet egyedül a portugáloké, ők is részt követelnek belőle, és ennek érdekében egy három hajóból álló gyarmatosító "expedíciót" indítottak Amerika felé. A fedélzeten a matrózokon kívül leginkább a telepesek utaztak, akiknek nagy része börtönből kiengedett bűnöző volt - ezen kívül pedig még hat gyereket vittek magukkal, hogy megtanulják az indiánok nyelvét, és tolmácsként segíteni tudják az újdonsült telep boldogulását.

David Mitchell: Szellemírók

David Mitchell Szellemírók című regénye szédítően izgalmas, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató utazásra visz minket Okinavától Szentpéterváron keresztül New Yorkig, miközben ellátogathatunk Tokióba, Honkongba, Mongóliába, Londonba és az írországi Clear-szigetre is. Szorosan nyomában maradunk a városról városra és testről testre járó szellemnek, aki otthontalanul bolyongva keresi a választ saját létére és a neki rendelt életformára. Eközben pedig mi magunk is szinte szellemmé válunk, belebújva az éppen aktuális "gazdatest" bőrébe és életébe, akiket laza, sokszor szinte láthatatlan szálak fűznek össze egymással.

Aki úgy kezd neki a könyvnek, mint én, azaz semmit nem tud róla, és még a borító hátsó oldalán levő rövidke leírást sem olvassa el, annak az első pár fejezet után még külön fejtörést jelent, hogy mi közük egymáshoz ezeknek a történeteknek, melyek sem szereplőikben, sem helyszíneikben nem közösek? Hogy lesz ezekből a villanásokból, töredékekből egy kerek egész?

Lisa Halabi/Núr al-Husszein: A nők tartják az égbolt felét

A kétkötetes önéletrajz egy amerikai nő hihetetlen és lenyűgöző történetét meséli el. Lisa Halabi egy jómódú arab-amerikai családba született céltudatos nő, akinek sikerült felvételt nyernie a Princeton Egyetem első olyan évfolyamára, ami nőket is fogadott, majd 1974-ben építész-várostervezői diplomát kapott itt. Amerikában született, de a sors úgy hozta, hogy élete nagy részét a Közel-Keleten töltse.

Édesapja révén Lisa megismerkedett Jordánia köztiszteletben álló királyával, Mohamed próféta egyenes ági leszármazottával, Husszein királlyal. És itt kezdődik a "tündérmese": a király beleszeretett a nála tizenhat évvel fiatalabb nőbe, és nem is olyan sokára össze is házasodtak. Lisa új nevet kapott: ettől fogva ő lett Núr al-Husszein (lefordítva Husszein fénye), Jordánia királynéja. Nem csak felesége lett Husszeinnek, hanem társa, jóban és rosszban egyaránt, illetve a király gyermekeinek mostohaanyja.

Núr nem "csak" felesége lett a királynak, hanem maga is aktívan részt vett, vagyis részt vesz Jordánia fejlesztésében. A király egész életében a békéért harcolt egy feszültségekkel és háborúkkal teli övezetben, és nem mondhatnánk, hogy könnyű dolga volt - gondoljunk csak a mai napig rendezetlen izraeli-palesztin helyzetre, az öbölháborúra vagy az iraki háborúra. Núr királyné mindent megtett, hogy támogassa a férjét és segítse a jordán népet. Elsősorban gyerekeket és a szegényebbek önfenntartását segítő programokat indított, közben támogatva az ökoturizmust és a hagyományos jordán kézművességet.

Núr királyné írásán keresztül betekinthetünk egy politikus házaspár (nem létező) magánéletébe. Minden nap halljuk, hogy mekkora hatalma van a sajtónak, milyen gyorsan terjednek a (főleg rosszindulatú) pletykák), és hogyan járja körbe a világot órák alatt egy-egy hamis hír. Számomra mégis megdöbbentő volt azzal szembesülni, hogy sokan mennyire semmibe veszik a magánéletet, és hogy teljesen alaptalan, mégis erősen tekintélyromboló álhírek milyen gyorsan és gyakran keletkeznek, és járnak körbe. Ezeknek a kezelése hírtől és időponttól függ: mint a királyné egy idő után magától is rájött, általában a legcélszerűbb egyszerűen tudomást sem venni róluk, habár ez egy nő számára, aki a háttérből egyszerre főcím lett az újságok első oldalán, nyilván nem könnyű. Vannak azonban időszakok, amikor nem lehet szó nélkül elmenni egy-egy rágalmazó írás mellett, de az volt az érzésem, hogy médiával folytatott küzdelem ebben az esetben is inkább kétségbeesett szélmalomharchoz hasonlít...

Azt is megtudhatjuk, hogy az emberekben általában élő kép a teljes díszben és koronával utazó királyokról és királynékról meglehetősen hamis - legalábbis ami a jordán uralkodó-házaspárt illeti, ők jobban szeretnék egyszerűbb öltözetben mutatkozni. Azt is megtudhatjuk, hogy kapott a királyné egyszer tevét fényképezőgép helyett, és hogy hogyan tettek tűvé Husszeinért nem egyszer fél városokat, amikor a király megszökött egy kis magánrepülésre.

Azon kívül, hogy a kétkötetes önéletrajz érdekes, kellemesen olvasható stílusban megírt igaz történet, nem csak a politikai játszmák hátterébe enged bepillantani minket, hanem segít árnyalni a manapság meglehetősen egyoldalú képet, amit az arabokról kapunk a nyugati hírcsatornákon keresztül, és az izralei-palesztin konfliktus hátteréről is talán kicsit többet tudhatunk meg. Még ha nem is veszünk készpénznek minden egyes részletet, mindenképpen érdemes végigolvasni mind a két kötetet, első betűtől az utolsóig, hiszen ez a "tündérmese" nem csak politikáról, árulásokról és háborúkról szól, hanem emberi értékekről, kitartásról, reményről, és arról, hogy minden éremnek két oldala van. Meg persze arról, hogy miért is igaz az ősi mondás, hogy a nők tartják az égbolt felét.

John Scalzi: Az utolsó gyarmat

John Perry már nem katona, és nem is zöld. Letelepedett a Huckleberry nevű bolygóra Jane-nel (aki már szintén nem zöld), és Zoë-val (aki nem is volt zöld). Ha jobban belegondolunk, a család kicsit furcsa: John valójában már 88 éves, Jane pedig csak egy évvel idősebb a kamasz, és nem mellesleg meglehetősen eszes Zoë-nál, de azért elég jól kijönnek egymással. Mellékállásban ciroktermesztéssel, főállásban békebíráskodással, illetve csendőrséggel foglalkoznak.

Aztán egy szép napon beállít Rybicki tábornok, mint derült égből a villámcsapás, és közli a házaspárral, hogy kiválasztották őket egy újonnan telepítendő gyarmat élére. Nem túl hosszas mérlegelés után elvállalják a feladatot, és útra is kelnek kétezer-ötszáz kiválasztott telepessel egy új bolygó, a Roanoke felé. Aztán, amikor odaérkeznek, kiderül, hogy alaposan félrevezették őket, a gyarmatosítás nem csak egy új kolónia alapítását jelenti ebben az esetben, hanem az Gyarmati Véderő körmönfont tervének egy része csupán. 

A telepesek foggal-körömmel harcolnak a fennmaradásért a szokatlan körülmények között, sikeresen felépítik a magkolóniát, és a földművelésbe is belekezdenek. Egy év leteltével azonban ismét teljesen új körülmények nem állnak fel... a Galaxis ugyanis egyre kevésbé táplál barátságos érzéseket az emberiség felé(oké, ha pontosak akarunk lenni, most már kifejezetten ellenséges), és az események központjába hirtelen a Roanoke kerül a maga kétezer-ötszáz telepesével.


Az Utolsó gyarmat olvasása közben nehéz eldönteni, mikor is indul be valójában a történet. Amikor azt hinné az ember, hogy most aztán már semmi meglepetés nem jöhet, következik egy újabb csavar, és gyakran csak az utolsó pillanat után derül ki, hogy valójában mi történik. Ezúttal a háború katonai oldala helyett a politikai fordulatok és cselszövések vannak jobban kiemelve (de azért természetesen a lövöldözős-gyilkolászós oldal is kap szerepet, csak jóval kevesebbet, mint az előző két részben). Az ember egy idő után felhagy az agyalással, és beletörődik, hogy valami majd úgyis történni fog, aztán pedig szinte levegő után kapkod, annyi meglepetés éri, de előre kitalálni az eseményeket szinte képtelenség. 

Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már most tudjuk, hogy a sorozat nem trilógia lesz (mint azt Scalzi eredetileg tervezte), angolul már kiadták a sorozat következő részét, ami a Zoe's Tale címre hallgat, az ötödik könyvet, a Human Division-t pedig 2013 januárjától áprilisáig jelentették meg e-book formájában fejezetenként, majd májusban papírkötésben is. Úgyhogy nekünk nincs is más dolgunk, csak várni, hogy magyarul is megjelenjen...

Mitch Albom: Az Idő Ura

Műfaját tekintve? Hmmm... nem tudnám besorolni. Tulajdonképpen mindenkinek szól, aki úgy érzi, nincs elég ideje - legyen az illető tinédzser vagy kilencven éves.

"Egyedül az ember méri az időt.
Egyedül az ember jelzi harangszóval az órát.
Egyedül az ember éli át azt a bénító félelmet, amit a többi teremtmény nem ismer.
A félelmet, hogy kifut az időből."

Dor volt az első ember, aki elkezdte mérni az időt. Számolt, mért, készített napórát, vízórát, megalkotta az első naptárat.Ez volt a mindene. Meg Alli, akit végül feleségül is vett.
És ezzel megpecsételte az emberiség sorsát. A sajátjáról nem is beszélve.

Dor ezután hatezer évig üldögél egy barlangban, időért könyörgő hangok millióit hallgatva. Ez a büntetése, amiért elkezdte mérni az időt. Egy nap - a mi időszámításunk szerint nem is olyan régen - esélyt kap rá, hogy beteljesítse a sorsát. Meg kell változtatni két ember életét: egy tizenéves szerelmes lányét, aki azt szeretné, ha gyorsabban telne az idő; és egy halálhoz közeli rákos üzletemberét, aki meg szeretné hosszabbítani az életét.

A téma már agyon van csócsálva, és sok újdonságot nem tartogat. De nem is ez a lényeg. Hiába írták már meg számtalanszor, hiába végtelenül közhelyesek az időről szóló írások, hiába húzzák sokan a szájukat Coelho neve hallatán (amúgy én se vagyok oda az írásaiért), hiába legyintenek, hogy persze, mégis egyre több a rohanó, boldogtalan ember, akinek nincs ideje semmire.

Nincs ideje, mondjuk, holott mindenkinek ugyanannyi idő jut: hatvan percből álló huszonnégy óra egy napra, hét nap egy hétre.Az idő múlásának érzékelése az, ami szubjektív. Sarah Lemon (alias Limonádé), a népszerűtlen és nem kifejezetten szép, ámde jól tanuló lány azt szeretné, ha gyorsabban telnének a percek, hogy álmai fiújával (aki amúgy egy bunkó köcsög) találkozhasson, míg a rákkal küszködő Victor Delamonte, az alulról felkapaszkodott multimilliomos szeretné meghosszabbítani földi tartózkodásának idejét, és folyamatosan úgy érzi, kifut az időből.

Dor őket kettőjüket választja ki a milliónyi ember közül, hogy aztán a saját szenvedésének is véget vethessen. Mivel sok idő telt el a Földön, mióta ő utoljára a bőrén érezte a nap sugarait, még sok mindent kell megtanulnia a modern világról. Ennek azonban semmi akadálya: ő az Idő Ura, és ha megállítani nem is, de lelassítani le tudja az időt, hogy hetek helyett pillanatok alatt tanuljon meg mindent, amire szüksége van a boldoguláshoz.

De vajon hogy fogja elérni, hogy ez a két, egymástól oly távol álló ember megértse, mit jelent az idő valójában? Érdemes végig olvasni a könyvet, még ha néha kicsit bugyutának is tűnik, és utána elgondolkodni azon, hogy mi az, ami tényleg fontos az életben, is mi az, amiről csak bemagyarázzuk magunknak, hogy az...

Philip Reeve: Ragadozó városok

A Ragadozó városok története érdekes világba repít minket. Valahol a viszonylag távoli jövőben járunk, miután az emberiség a hatvan perces háború után levegőbe repítette a bolygó nagy részét, meg a saját magáét is. A számítógépes technológia (az "ősztechnológia") teljesen elveszett, viszont a technika egy teljesen másik ága elképesztően fellendült. Ennek következtében jöttek létre a guruló városok, melyek prédára lesve járják a vadászmezőket.

Helyesebben szólva inkább csak járták. Ugyanis az elmúlt években megcsappant a zsákmányok száma és egyre nehezebb mozgásban tartani a nagyobb városokat. A guruló városok fénykorában a világvárosok megették a nagyvárosokat, a nagyvárosok a kisvárosokat, a kisvárosok pedig a falvakat, tanyákat. Csakhogy a préda jórészt elfogyott, a városok pedig egyre inkább éheznek.

London is egy a nagyobbfajta guruló városok közül. Az elmúlt éveket rejtőzködve töltötte, azonban most ismét kidugja az orrát a Nagy Vadászmezőre, és kelet felé tart...

Tom a történészek kasztjának egyik harmad osztályú tanonca, aki napjainak jó részét a múzeumi gyűjtemények porolgatásával tölti. Meglehetősen unalmas és egyhangú élete egy csapásra megváltozik azon a napon, amikor London a hosszú éhezés után ismét bekebelez egy bányászvárost, és a fiút leküldik a város gyomrába a múzeum számára értékes darabok után nézni. A fiú legnagyobb meglepetésére az általa csodált, szinte istenített fő történésszel találkozik a város gyomrában, aki a befalt város bevándorlói közül is szeretne körülnézni értékes darabok után. A bevándorlók között azonban akad egy sebhelyes lány, aki meg akarja gyilkolni a férfit, és Tomnak csodával határos módon, éppen csak hajszál híján sikerül megmentenie...

A történet határozottan fordulatos és izgalmas, az alapötlet pedig viszonylag jól kidolgozott, bár a gyakorlati megvalósíthatóságot tekintve vannak fenntartásaim, de erre majd egy-két ezer év múlva visszatérünk. Ugyan van néhány túlságosan gyors fordulat a történetben, ami kicsit összecsapottnak tűnik, de egy tizenpáréveseknek szóló könyvben még elmegy. Sajnos a karakterek kidolgozottságára nem mondható el ugyanez: sablonosak és nem kifejezetten élethűek, ami nagy kár, mert a történet tényleg ötcsillagos...

John Scalzi: Szellemhadtest

Az univerzum, ahol nem szívesen élnénk, azóta sem lett barátságosabb. Sőt, ami azt illeti, még ellenségesebb lett, legalábbis az emberek szempontjából, ugyanis három intelligens és eléggé brutális faj szövetkezett az emberiség elpusztítására. A rraey-ekre, akik szeretik az emberhúst, még emlékezünk, hozzájuk társulnak ősi ellenségeik, az eneshaiak, illetve a titokzatos obinok, akikről tulajdonképpen senki nem tud semmit.

Ja, meg egy áruló tudós. Egy ember, aki kiszolgáltatta saját faját a három ellenségnek. Illetve valójában ennél sokkal többet tett, de ezt még ráérünk megtudni. Mindenesetre az illető egy zseni, ebben az emberek és az ellenfelek is egyet kell értsenek: megoldotta az emberi tudatminta számítógépen való tárolását.

A háborút bármilyen eszközzel meg kell előzni, a Gyarmati Véderő pedig egyébként sem az erkölcsi aggályairól híres, így meglehetősen gyorsan az áruló férfi tudatának testbe töltéséről döntenek. És mivel legálisan akarják csinálni az egészet (már amennyire ez az egész legálisnak mondható), csak egyetlen lehetőség kínálkozik: egy Különlegesnek a testébe kell tölteni a tudatot.

Szóval, összegezzük a helyzetet: az emberiséget egy titkos szövetségbe tömörült triád fenyegeti, és az egyetlen lehetséges kiútnak a saját faját eláruló tudós tudatmintájának egy emberfeletti képességekkel rendelkező testbe töltése kínálkozik. Ha nem akarunk túl terjengősek lenni, akkor a helyzet nem túl biztató.

A Vének háborúja folytatásában kicsit elbúcsúzunk John Perry-től, és a Szellemhadtest... azaz a Különlegesek, a felnőttként születő, és gyorsan öregedő gyermekek életébe nyerhetünk mélyebb betekintést. Az áttöltési kísérlet úgy tűnik, hogy balul sül el: az áruló tudós helyett egy plusz Különleges katona születik, aki kicsit más, mint a többiek, és mivel a kutatóknak fogalmuk sincs, hová tűnt az áttöltött tudat, potenciálisan magában hordozza az árulás veszélyét. A férfit Jane Sagan alá osztják be, így most az ő életét is jobban megismerhetjük.

Kegyetlen verseny kezdődik a rejtélyek megfejtéséért. És a tét most az egész emberiség sorsa. Nem csak azoké, akik a gyarmatokon élnek, hanem azoknak a milliárdoknak a sorsa is kockán forog, akik a Földön tengetik az életüket.

Lois Lowry: A Fiú

Az Emlékek őre-sorozat negyedik, és egyben záró része még a Könyvhétre jelent meg. Kíváncsian vártam a könyvet, kicsit azért, hogy megtudjam, mi lesz az első három, lazán összefűzött történet zárása, de sokkal inkább azért, mert az írónő gyakorlatilag összes magyarul megjelent könyve a kedvenceim közé tartozik, és nem egyszer olvastam őket. Azt kifejezetten sajnálom, hogy a kötet nem kemény borítású kiadásban jelent meg, de hát semmi sem lehet tökéletes...

Claire tizennégy éves, és egy olyan közösségben él, ahol az emberek élete szigorúan meghatározott szabályok szerint zajlik. Ismerős, ugye? Talán túlságosan is... A lány tizennégy évesen ad életet első gyermekének, akit a szokásokhoz híven azonnal el is vesznek tőle. Hiszen a gyermeke egyelőre nem gyermek, hanem csak egy termék, aminek az előállításához szükség van ugyan anyára, de minek maradjon továbbra is nála, ha a szakképzett orvosok és ápolók ezután jobban gondját tudják viselni?

Lehet, hogy csak azért, mert ez a téma különösen érzékenyen érint, de az első pár oldal nekem kifejezetten ijesztő volt. Már csak az, hogy a szülni készülő kislány (mert tizennégy évesen Claire még kislány, akárhonnan is nézzük) arcára maszkot húznak, hogy ne lássa az újszülöttet, önmagában is jobb esetben hátborzongató. Arról meg aztán ne is beszéljünk, hogy az orvosok csak a termék biztonságos eltávolítására gondoltak, Claire-re oda sem figyeltek...

A szülés közbeni komplikációk miatt áthelyezik a lányt egy másik munkakörbe. Nem szülhet többet, így másként kell hasznosítania magát. Viszont a nagy kapkodásban elfelejtik kiutalni neki a szükséges tabletta-adagot, így Claire lassanként elkezd számára természetellenesnek tűnő erősséggel kötődni dolgokhoz. Például szeretnék látni a fiát...

Nagyjából egy évvel később egy barátságos kis falunál veti partra a tenger a fiatal lányt. A falusiak nem tudnak róla semmit, ő maga pedig nem emlékszik a múltjára: nem tudja honnan jött, kicsoda és hogy került a tengerre.

Lassanként sikerül beilleszkednie a közösségbe, közben pedig egyre-másra térnek vissza az emlékei. Végül, egy újabb év elteltével, minden eszébe jut, és meg akarja találni a fiát. Akár az élete árán is. Elhatározza, hogy kimászik az életveszélyes és megmászhatatlannak tűnő sziklákon, hogy a gyermeke nyomára akadjon...

A történetet olvasva nem csak Claire történetét izgulhatjuk végig, hanem azt is megtudhatjuk, hogyan függ össze Jonas, Kira és Matty története, hogy mi történt a kis Gabriellel, és hogy mi lett Falu sorsa Matty halála után. Ugyan a végjátékot kicsit szájbarágósnak éreztem, azért a cél-korosztály számára még talán nem túlságosan az. Tanulság pedig mindenképpen van, például hogy soha nem szabad feladni.

Dan Wells: Partials - Részben ember

Kira Walker Long Islanden él, ahová a Részlegesekkel vívott (igencsak rövid) háború után az emberiség maradéka szorult. A múltjáról nem tud semmit: a háború előtti időkből csak az apjáról van néhány halvány emlékképe. A pár tízezer főből álló lakossággal együtt ő is úgy tudja: ők az utolsó élő emberek a bolygón. Az életszínvonal, nem túl meglepő módon jóval alacsonyabb, mint a tizenegy évvel korábbi háború előtt: az elektromosság luxus, szigorúan beosztva, a gyógyszergyártás teljesen leállt (így a sziget különböző részeire kell kockázatos kirándulásokat tenni értük), autók helyett pedig lovaskocsikkal közlekednek. A költözés ellenben sokkal egyszerűbbé vált: mivel rengeteg a felesleges ház, ha valakinek nem tetszik a jelenlegi, egyszerűen fogja azt a kevés holmit, amit magáének mondhat, és keres egy másik, szimpatikusabb házat.

A lakosok többsége a sziget központi részén él, ahol a szabályokat a Szenátus nevű testület hozza meg. Az itt élő polgárokat védi a katonaság a "kívülről" támadó lázadókkal szemben, akik a Hang nevű csoportba tömörülnek. Ugyanakkor sokan választják, hogy a központtól távolabb eső farmokon éljék az életüket, elsősorban a terhességi törvény miatt.

Ugyanis az emberiség a kipusztulás szélén áll. A Részlegesek egy vírus segítségével pusztították ki az emberiség 99 százalékát, ami azonban a rá immúnis emberek vérében továbbra is jelen van, és minden újszülöttet pár napon belül megöl. A Szenátus abban reménykedik, hogy ha elég csecsemő születik, lesz majd köztük olyan is, aki ellenáll a vírusnak. Így meghozták a terhességi törvényt, amelynek értelmében a tizennyolc év feletti lányoknak annyiszor kell szülniük, amennyiszer csak tudnak...

Csakhogy tizenegy év alatt egyetlen immúnis csecsemő sem született. És Kira, a tizenhat éves orvostanhallgató úgy gondolja, hogy ha ennyi idő alatt nem történt meg, akkor túlságosan kevés az esély rá, hogy erre lehessen építeni (és lássuk be, azért ebben van valami). Elhatározza, hogy kerül, amibe kerül, ő megtalálja a vírus, az RM ellenszerét. És úgy tűnik, hogy elég súlyos árat kell fizetnie érte: elszántsága akár az életébe is kerülhet.

Negatív kritikaként olvastam több helyen is, hogy mennyire erőltetett és valószínűtlen, hogy egy tizenhat éves diák, még ha kiemelkedően tehetséges is, megoldjon egy olyan problémát, amit több, mint tíz éve kutatnak komoly tudósok. Először is egy nem is olyan régi hírrel szeretném bizonyítani ennek a szituációnak a létjogosultságát: egy tizenöt éves amerikai fiú, Jack Andraka, kifejlesztett egy olyan tesztpapírt, ami korai stádiumban is 90 %-os valószínűséggel mutat ki pár perc alatt több rákfélét is, ráadásul csak 3 centbe kerül. Ez elég meggyőzően alátámasztja, hogy szellemi akadálya tulajdonképpen nincs annak, hogy pont Kira fedezze fel az ellenszert, ráadásul szerintem a főorvos első reakciója a lány által javasolt radikális akcióra teljesen hihető: a Részlegesektől, az ismeretlentől való félelem és a család elvesztése miatti harag és elkeseredettség keveredik benne, amikor nemet mond arra a képtelennek tűnő felvetésre, hogy egy Részlegest tanulmányozzanak az ellenszer meglelése érdekében.

Miután megismerkedhettünk Long Island meglehetősen posztapokaliptikus világával, a könyv második részében több komoly kérdés is felmerül. A Részlegesek tényleges belépésével a történetbe meglepően tisztán láthatjuk viszont, hogy mennyire fél az emberiség az ismeretlentől. Másfelől pedig komolyan elgondolkodhatunk azon, hogy mi az, ami emberré teszi az embert, és meddig lehet valakit embernek nevezni? Ezen kívül azon is legondolkodhatunk, hogy meddig szabad elmennie egy hivatalnak (jelen esetben a Szenátusnak) a polgárai védelmének érdekében, és mi az, ami már zsarnoksághoz, önkényuralomhoz vezet? Meddig kell feláldoznia magát az egyénnek az emberiség érdekében, és mi az a pont, ahonnan az önfeláldozás már csak felesleges gesztus?

A Partials-sorozat második része (Fragments), angolul már megjelent, és egy kiegészítő kötetet (Isolation) kapható, ami a Részlegesek létrehozását megelőző háborúba repíti vissza az olvasót, hogy kicsit jobban megismerhesse az előzményeket.

John Scalzi: Vének háborúja

Nehéz erről a könyvről bármit is írni, úgy, hogy ne lőjek le nagy poénokat benne. A történet nagyon dióhéjban nagyon egyszerű: a hetvenöt év feletti amerikai állampolgárok (férfiak és nők is) bevonulhatnak a Gyarmati Véderő seregébe katonának. Aláírnak egy szerződést, aztán senki nem tudja mi lesz velük, csak annyi a biztos, hogy elkerülnek a Földről, és nem térnek vissza. Soha többet.

És az öregek bevonulnak, mégpedig egy igen egyszerű logika alapján: kinek lenne szüksége lerobbant vén trottyokra, akik három futólépést se tudnak megtenni? Bizonyára megfiatalítják őket, ami - valljuk be - elég nagy vonzerő tud lenni egy hetvenöt és a halál közti öregember vagy öregasszony számára. Úgyhogy elbúcsúznak, elrendezik a dolgaikat és bevonulnak. Végül is csak két évet kell lehúzni. Legalábbis elvileg. Az apró betűs részt nem mindenki olvassa el: hogy szükség esetén az időtartam nyolc évvel meghosszabbítható...

És szükség van rá. A jövőbeli Föld egy aránylag tűrhető helynek tűnik, talán szívesen élnénk ott. Talán igen, mert az átlagéletkor kilencven év körülire tolták ki, nem volt atomkatasztrófa és a társadalmi berendezkedés hasonló a maihoz. De talán mégsem, mert ennél többet nem is tudunk erről a jövőbeli Földről. Ellenben egy olyan univerzumban, ahol a történet játszódik, határozottan nem szívesen élnénk: ahol kegyetlen verseny folyik a gyarmatosítható bolygókért, és az ember a kozmikus táplálékláncnak nem a tetején foglal helyet, hanem jobb esetben is csak a közepén.

Általában nem szoktam szeretni a katonai-háborús sci-fiket (mint ahogy a háborús filmeket sem), de ennek a történetnek a stílusa igazán közel hozza a szereplőket a mindennapokhoz, a mi világunkhoz. A szereplők nem hősök vagy az űrben szolgálatot teljesítő katonák: ugyanolyan érzéseik vannak, mint nekünk: szeretnek, félnek, ragaszkodnak, vágyakoznak valami után.
És legfőképpen nem akarnak meghalni.

Ursula Poznanski: Erebos

A történet egy teljesen átlagos városban (egészen pontosan Londonban) játszódik, teljesen átlagos szereplőkkel.

Nick középiskolás tanuló, aki szeret kosarazni, és meglehetősen hiányos kémiatudása ellenére orvosnak készül. Egyik héten Colin, az egyik legjobb haverja különösen kezd viselkedni: egy szó nélkül elmarad a kosár-edzésekről, nem veszi fel a telefonját, és hirtelen nagyon jóban lesz az általa addig csak "szövőnők"-nek hívott, és mélyen lenézett fiúkkal...

Az iskolában elkezd körbejárni egy másolt CD-kre írt játék, ami Colint is megváltoztatta: az Erebos. Hamarosan Nick is megkapja, és igen gyorsan függővé válik, mint mindenki más. Tanulás, sőt alvás helyett is a virtuális világban lóg, és nem sokára már a második énjeként tekint az általa létrehozott karakterre.

Az Erebos nem csupán egy jó játék, amitől nem lehet elszakadni. Beszél a játékosokhoz: tudja az igazi nevüket, ismeri a gyengeségeiket, a félelmeiket, a vágyaikat. A szabályok szigorúak: kívülállóknak nem szabad beszélni a játékról, egymás között pedig tilos megvitatni a virtuális eseményeket. És mindenkinek csak egy élete van: ha ezt elveszítik, Erebos kapuja elméletileg örökre bezárul előttük.

De ami talán a legkülönösebb az egészben az az, hogy a játékosoknak nem csak virtuális küldetéseket kell teljesíteniük, ahhoz, hogy magasabb szinte léphessenek a karaktereikkel, hanem a valódi világban is végre kell hajtaniuk egy-két feladatot. A legtöbb első pillantásra értelmetlen, vagy legalábbis különös, éppen ezért Nicknek sem igazán jut eszébe miérteken gondolkodni (kivéve, amikor számára kellemetlen küldetést kell végrehajtania).

A borítón is említett gyilkosságra való felszólítás körülbelül a könyv felénél következik be: innentől fogva felgyorsulnak az események. Az eddig elnyomott miért hirtelen a felszínre törnek, és a játék egyre veszélyesebbé válik, főleg azok számára, akik nem akarnak részt venni benne...

Több kritikában is olvastam negatívumként a történet kiszámíthatóságát, de nekem azért bőven maradtak meglepetések az utolsó pár fejezetre (valószínűleg nem olvastam megfelelő mennyiségű hasonló könyvet). A szereplők (főleg Nick) ábrázolását meglepően életszerűnek találtam, és néhány apró kivételtől eltekintve nekem a nyelvezet is tetszett. Az viszont elég bosszantó, hogy ilyen vastagra nyomták a könyvet, ugyanis körülbelül háromnegyed-ennyi papírra is elfért volna, ha nem hagynak öt centis margókat mind a két oldalon... Ami a témát illeti: egyik nyilvánvaló célja (legalábbis gondolom), hogy felhívja a figyelmet a játékfüggőségre, ami elképesztő méreteket is képes ölteni (egy ember élete néhány virtuális szintért egy kitalált karakternek), csak az a kérdés, hogy vajon a játékfüggő célközönség elolvassa-e, vagy inkább leül a gép elé...?

Joan Slonczewski: Agypestis

Az Agypestis az Elízium-sorozat negyedik kötete, történtet a Prokarionon élő, arzénalapú intelligens létformák felfedezése után játszódik. Ezúttal a helyszín Valedon, a főszereplő pedig Kriz, a festőművész, aki még a lakbérre is nehezen teremti elő a pénzt.

A Valedonon titokzatos betegség tombol, ami az agypestis nevet kapta. A kórokozók a Prokarionról származó ősökkel rendelkező mikroemberek, akik befészkelik magukat az emberek agyába, és a dopaminközpont stimulálásával irányítják a betegeket. A mikroemberek azonban arzenikum nélkül meghalnak, ennek beszerzése viszont egyre drágább mulatság, így egy idő után a gazdatest is tönkremegy, a kórokozók pedig elpusztulnak. Hacsak nem sikerül még idejében egy másik gazdatestbe költözniük...






Kriznek szerencsére nem kell sokat találkozni ezekkel az utolsó stádiumú betegekkel (a vámpírokkal), de lassan az ő környékét is kezdik ellepni a menthetetlenek, akik veszélyeztetik embertársaik egészségét. Ráadásul a lánynak elege van a névtelenségből és az elismerés hiányából - alig van pénze, a ház pedig könyörtelenül kiteszi, ha nem fizeti időben a lakbért. Ezért kétségbeesett lépésre szánja el magát: jelentkezik egy orvosi kísérletre alanyként. Egy különös véletlennek köszönhetően hónapok helyett pár nap után behívják a kórházba, ahol kiderül, hogy a hirdetésben szereplő agyserkentők tulajdonképpen szintén prokarioni ősökkel rendelkező mikroemberek, akik azonban az agy megszállása helyett szimbiózis-szerű kapcsolatot építenek ki a gazdatesttel. Kriznek természetesen először komoly ellenérzései vannak a dologgal kapcsolatban, de a pénz és a Tízes egészségügyi csomag az egyéb előnyök nélkül is lég motiváló tud lenni...


A mikroemberek az agy arachnoideájában (a pókhálóhártyában) laknak, építkeznek és élik az életüket. Ez utóbbit sokkal gyorsabban, mint az emberek - egy nap egy egész nemzedéknek felel meg. Istenként tisztelik a gazdatestet (hordozót), akiben laknak, és igyekeznek segíteni a munkáját. Kriz előtt új távlatok nyílnak a festészetben, olyan színkompozíciókat mutatnak neki a mikroemberek, amikről azelőtt álmodni sem tudott. Végre felfigyelnek rá a gazdagok, az elíziumiak, nem kell aggódnia a megélhetéséért.

Viszont vannak más események és körülmények, amik nem hagyják nyugodni. A kórházban az orvos, és a többi hordozó valamit titkolnak Kriz elől, valaki megtámadja a házát, a barátai megrémülnek, amikor megtudják, hogy ő is "pestisessé" vált, ráadásul saját akaratából, és az agypestis is egyre nagyobb, megoldhatatlannak tűnő problémát okoz az egész bolygón. Arról nem is beszélve, hogy a lány egyik hétről a másikra egymillió mikroemberért lett felelős...

A történet lazán kapcsolódik az előző részekhez, az események gyorsan peregnek, a vége nem teljesen kiszámíthatatlan, de azért tartogat meglepetéseket (bár az utolsó pár fejezet nekem kicsit összecsapottnak tűnt a könyv többi részének kidolgozottságához képest). Az izgalmas történeten néha érdemes elgondolkodni is: felelősségről, megtévesztésről, intelligenciáról, megbocsátásról, függőségről...