Catherynne M. Valente: A lány, aki lezuhant Tündérföld alá és a tivornya élére állt

Szeptember kalandjai pontosan egy évvel azután folytatódnak, hogy hazatért Tündérföldről - tehát a tizenharmadik születésnapján. Vannak azonban különbségek: az átbotlás most közel sem olyan egyszerű és fájdalommentes, mint első alkalommal, Szeptembernek pedig még mindig nincs árnyéka (ami egyébként később még nagy galibákat okoz), ellenben már nem teljesen szívtelen, ugyanis elkezd kamaszodni, ami pedig a Szív növesztésével jár együtt.

Visszatérése Tündérföldre azonban közel sem olyan felhőtlen és vidám, mint ahogy azt előre elképzelte. Hamar kiderült, hogy Felső-Tündérföldön nagy baj van: az árnyékok elszivárognak, eltűnnek, Alsó-Tündérföldre szállnak, ahol függetlenedve eredeti gazdáiktól megizmosodnak és önálló életre kelnek, végre lehetőséget kapva arra, hogy ne csak engedelmesen kövessék gazdáikat a föld fekve. És mindez egyetlen személy hibája: Halloween-é, az alvilág sivár királynőéjé, aki nem más, mint Szeptember árnyéka (akit a lósellők vágtak le a kislányról egy évvel korábban).

Catheryne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

Catheryne M. Valente amerikai írónő könyvét műfajilag könnyű meghatározni: mese, méghozzá tündérmese a javából. A célkorosztály behatárolása már kicsit nehezebb: a mesék (vagyis inkább a mostanában megjelenő mesekönyvek) általában a gyerekeknek szólnak, A lány, aki körülhajózta Tündérföldet azonban több szempontból sem feltétlenül gyerektörténet, így tizenkét évesnél idősebbek is bátran kézbevehetik (sőt). A nyelvezet (szerencsére) még csak nyomokban sem hasonlít a mai gyerekkönyvek együgyűségig lebutított tőmondataira, és a történet is más értelmet kap gyerek- és felnőttszemmel olvasva (ebből a szempontból engem kicsit Michael Ende Momo-jára emlékeztet).

Szeptember (aki egyébként májusban született) egy omahai kisvárosban lakik hány mesét tudtok, ami Amerikából indul?) az anyukájával, aki motorokat javít, és az apukájával, aki katona. És Szeptember egy idő után igencsak megunja az otthonülést, a rózsaszín és sárga teáscsészéket meg a barátságos kiskutyát, így amikor a tizenkettedik születésnapja utáni estén a Zöld Szél megkérdezi, hogy van-e kedve vele repülni a leopárdján Tündérföldre, gondolkodás nélkül igent mond, és nem sokkal később egy olyan kalandban találja magát, aminek egészen biztosan semmi köze a teáscsészékhez vagy kedves kiskutyákhoz.

Janne Teller: Semmi

Janne Teller írónő műve bejárta a könyvek által bejárható életút mindkét végletét: megjelenését követően betiltották az iskolákban, egy évvel később viszont elnyerte a Gyermekkönyv-díjat a dán minisztériumtól, ma már kötelező olvasmány (amivel én személy szerint nagyjából annyira értek egyet, mint a magyar általános iskolai kötelezők nagy részével: egy átlag tizenhat éven aluli tininek nem adnám a kezébe), külföldön is több díjat nyert, ezenkívül színdarab és bábjáték formájában is előadják.

A történet rendkívül egyszerűen kezdődik: a nyolcadikos Pierre Anthon egy nap a következő szavakkal elhagyja az iskolapadot: Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá. És ezt teljesen komolyan gondolja. Az osztálytársak persze úgy döntenek, hogy bebizonyítják neki az ellenkezőjét, és elkészítik a Fontos Dolgok Halmát...

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete

Jonathan Stroud a Bartimaeus-trilógiával (illetve most már tetralógiával) robbant be a hazai és nemzetközi köztudatba, bár voltak korábbi művei is (ezek közül a Sárkánytüzet magyarra is lefordították). ugyan én még titokban reménykedtem, hogy a Salamon király gyűrűje után elkísérhetjük Bartimaeust korábbi vagy éppen későbbi kalandjaira is, azért új, némileg eltérő témájú sorozat ellen is nehéz lenne kifogást emelni.

Philip Reeve: Ragadozó városok

A Ragadozó városok története érdekes világba repít minket. Valahol a viszonylag távoli jövőben járunk, miután az emberiség a hatvan perces háború után levegőbe repítette a bolygó nagy részét, meg a saját magáét is. A számítógépes technológia (az "ősztechnológia") teljesen elveszett, viszont a technika egy teljesen másik ága elképesztően fellendült. Ennek következtében jöttek létre a guruló városok, melyek prédára lesve járják a vadászmezőket.

Helyesebben szólva inkább csak járták. Ugyanis az elmúlt években megcsappant a zsákmányok száma és egyre nehezebb mozgásban tartani a nagyobb városokat. A guruló városok fénykorában a világvárosok megették a nagyvárosokat, a nagyvárosok a kisvárosokat, a kisvárosok pedig a falvakat, tanyákat. Csakhogy a préda jórészt elfogyott, a városok pedig egyre inkább éheznek.

London is egy a nagyobbfajta guruló városok közül. Az elmúlt éveket rejtőzködve töltötte, azonban most ismét kidugja az orrát a Nagy Vadászmezőre, és kelet felé tart...

Tom a történészek kasztjának egyik harmad osztályú tanonca, aki napjainak jó részét a múzeumi gyűjtemények porolgatásával tölti. Meglehetősen unalmas és egyhangú élete egy csapásra megváltozik azon a napon, amikor London a hosszú éhezés után ismét bekebelez egy bányászvárost, és a fiút leküldik a város gyomrába a múzeum számára értékes darabok után nézni. A fiú legnagyobb meglepetésére az általa csodált, szinte istenített fő történésszel találkozik a város gyomrában, aki a befalt város bevándorlói közül is szeretne körülnézni értékes darabok után. A bevándorlók között azonban akad egy sebhelyes lány, aki meg akarja gyilkolni a férfit, és Tomnak csodával határos módon, éppen csak hajszál híján sikerül megmentenie...

A történet határozottan fordulatos és izgalmas, az alapötlet pedig viszonylag jól kidolgozott, bár a gyakorlati megvalósíthatóságot tekintve vannak fenntartásaim, de erre majd egy-két ezer év múlva visszatérünk. Ugyan van néhány túlságosan gyors fordulat a történetben, ami kicsit összecsapottnak tűnik, de egy tizenpáréveseknek szóló könyvben még elmegy. Sajnos a karakterek kidolgozottságára nem mondható el ugyanez: sablonosak és nem kifejezetten élethűek, ami nagy kár, mert a történet tényleg ötcsillagos...

Lois Lowry: A Fiú

Az Emlékek őre-sorozat negyedik, és egyben záró része még a Könyvhétre jelent meg. Kíváncsian vártam a könyvet, kicsit azért, hogy megtudjam, mi lesz az első három, lazán összefűzött történet zárása, de sokkal inkább azért, mert az írónő gyakorlatilag összes magyarul megjelent könyve a kedvenceim közé tartozik, és nem egyszer olvastam őket. Azt kifejezetten sajnálom, hogy a kötet nem kemény borítású kiadásban jelent meg, de hát semmi sem lehet tökéletes...

Claire tizennégy éves, és egy olyan közösségben él, ahol az emberek élete szigorúan meghatározott szabályok szerint zajlik. Ismerős, ugye? Talán túlságosan is... A lány tizennégy évesen ad életet első gyermekének, akit a szokásokhoz híven azonnal el is vesznek tőle. Hiszen a gyermeke egyelőre nem gyermek, hanem csak egy termék, aminek az előállításához szükség van ugyan anyára, de minek maradjon továbbra is nála, ha a szakképzett orvosok és ápolók ezután jobban gondját tudják viselni?

Lehet, hogy csak azért, mert ez a téma különösen érzékenyen érint, de az első pár oldal nekem kifejezetten ijesztő volt. Már csak az, hogy a szülni készülő kislány (mert tizennégy évesen Claire még kislány, akárhonnan is nézzük) arcára maszkot húznak, hogy ne lássa az újszülöttet, önmagában is jobb esetben hátborzongató. Arról meg aztán ne is beszéljünk, hogy az orvosok csak a termék biztonságos eltávolítására gondoltak, Claire-re oda sem figyeltek...

A szülés közbeni komplikációk miatt áthelyezik a lányt egy másik munkakörbe. Nem szülhet többet, így másként kell hasznosítania magát. Viszont a nagy kapkodásban elfelejtik kiutalni neki a szükséges tabletta-adagot, így Claire lassanként elkezd számára természetellenesnek tűnő erősséggel kötődni dolgokhoz. Például szeretnék látni a fiát...

Nagyjából egy évvel később egy barátságos kis falunál veti partra a tenger a fiatal lányt. A falusiak nem tudnak róla semmit, ő maga pedig nem emlékszik a múltjára: nem tudja honnan jött, kicsoda és hogy került a tengerre.

Lassanként sikerül beilleszkednie a közösségbe, közben pedig egyre-másra térnek vissza az emlékei. Végül, egy újabb év elteltével, minden eszébe jut, és meg akarja találni a fiát. Akár az élete árán is. Elhatározza, hogy kimászik az életveszélyes és megmászhatatlannak tűnő sziklákon, hogy a gyermeke nyomára akadjon...

A történetet olvasva nem csak Claire történetét izgulhatjuk végig, hanem azt is megtudhatjuk, hogyan függ össze Jonas, Kira és Matty története, hogy mi történt a kis Gabriellel, és hogy mi lett Falu sorsa Matty halála után. Ugyan a végjátékot kicsit szájbarágósnak éreztem, azért a cél-korosztály számára még talán nem túlságosan az. Tanulság pedig mindenképpen van, például hogy soha nem szabad feladni.

Ursula Poznanski: Erebos

A történet egy teljesen átlagos városban (egészen pontosan Londonban) játszódik, teljesen átlagos szereplőkkel.

Nick középiskolás tanuló, aki szeret kosarazni, és meglehetősen hiányos kémiatudása ellenére orvosnak készül. Egyik héten Colin, az egyik legjobb haverja különösen kezd viselkedni: egy szó nélkül elmarad a kosár-edzésekről, nem veszi fel a telefonját, és hirtelen nagyon jóban lesz az általa addig csak "szövőnők"-nek hívott, és mélyen lenézett fiúkkal...

Az iskolában elkezd körbejárni egy másolt CD-kre írt játék, ami Colint is megváltoztatta: az Erebos. Hamarosan Nick is megkapja, és igen gyorsan függővé válik, mint mindenki más. Tanulás, sőt alvás helyett is a virtuális világban lóg, és nem sokára már a második énjeként tekint az általa létrehozott karakterre.

Az Erebos nem csupán egy jó játék, amitől nem lehet elszakadni. Beszél a játékosokhoz: tudja az igazi nevüket, ismeri a gyengeségeiket, a félelmeiket, a vágyaikat. A szabályok szigorúak: kívülállóknak nem szabad beszélni a játékról, egymás között pedig tilos megvitatni a virtuális eseményeket. És mindenkinek csak egy élete van: ha ezt elveszítik, Erebos kapuja elméletileg örökre bezárul előttük.

De ami talán a legkülönösebb az egészben az az, hogy a játékosoknak nem csak virtuális küldetéseket kell teljesíteniük, ahhoz, hogy magasabb szinte léphessenek a karaktereikkel, hanem a valódi világban is végre kell hajtaniuk egy-két feladatot. A legtöbb első pillantásra értelmetlen, vagy legalábbis különös, éppen ezért Nicknek sem igazán jut eszébe miérteken gondolkodni (kivéve, amikor számára kellemetlen küldetést kell végrehajtania).

A borítón is említett gyilkosságra való felszólítás körülbelül a könyv felénél következik be: innentől fogva felgyorsulnak az események. Az eddig elnyomott miért hirtelen a felszínre törnek, és a játék egyre veszélyesebbé válik, főleg azok számára, akik nem akarnak részt venni benne...

Több kritikában is olvastam negatívumként a történet kiszámíthatóságát, de nekem azért bőven maradtak meglepetések az utolsó pár fejezetre (valószínűleg nem olvastam megfelelő mennyiségű hasonló könyvet). A szereplők (főleg Nick) ábrázolását meglepően életszerűnek találtam, és néhány apró kivételtől eltekintve nekem a nyelvezet is tetszett. Az viszont elég bosszantó, hogy ilyen vastagra nyomták a könyvet, ugyanis körülbelül háromnegyed-ennyi papírra is elfért volna, ha nem hagynak öt centis margókat mind a két oldalon... Ami a témát illeti: egyik nyilvánvaló célja (legalábbis gondolom), hogy felhívja a figyelmet a játékfüggőségre, ami elképesztő méreteket is képes ölteni (egy ember élete néhány virtuális szintért egy kitalált karakternek), csak az a kérdés, hogy vajon a játékfüggő célközönség elolvassa-e, vagy inkább leül a gép elé...?