Catherynne M. Valente: A lány, aki lezuhant Tündérföld alá és a tivornya élére állt

Szeptember kalandjai pontosan egy évvel azután folytatódnak, hogy hazatért Tündérföldről - tehát a tizenharmadik születésnapján. Vannak azonban különbségek: az átbotlás most közel sem olyan egyszerű és fájdalommentes, mint első alkalommal, Szeptembernek pedig még mindig nincs árnyéka (ami egyébként később még nagy galibákat okoz), ellenben már nem teljesen szívtelen, ugyanis elkezd kamaszodni, ami pedig a Szív növesztésével jár együtt.

Visszatérése Tündérföldre azonban közel sem olyan felhőtlen és vidám, mint ahogy azt előre elképzelte. Hamar kiderült, hogy Felső-Tündérföldön nagy baj van: az árnyékok elszivárognak, eltűnnek, Alsó-Tündérföldre szállnak, ahol függetlenedve eredeti gazdáiktól megizmosodnak és önálló életre kelnek, végre lehetőséget kapva arra, hogy ne csak engedelmesen kövessék gazdáikat a föld fekve. És mindez egyetlen személy hibája: Halloween-é, az alvilág sivár királynőéjé, aki nem más, mint Szeptember árnyéka (akit a lósellők vágtak le a kislányról egy évvel korábban).

Jared Diamond: A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása

Jared Diamond manapság az egyik legnépszerűbb írókutató, aki ismeretterjesztő könyvek írásával (is) foglalkozik. Eredetileg élettant tanult, de jártasságot szerzett ornitológiában, antropológiában, geográfiában, evolúcióbiológiában, és nyelvészettel is foglalkozott. Könyvei is igyekeznek minél több tudományterületet összefogni, és a Harmadik csimpánz-ra ez hatványozottan igaz, hiszen az ember származása és szokásai, a könyv fő témája, nem vizsgálható csupán egy-két szempontból.

A Harmadik csimpánz felemelkedése és bukása "korunk teremtéstörténete", ahogy az író nagyon találóan megjegyzi valahol a könyv elején. Azzal nagyjából mindannyian tisztában vagyunk, hogy az élővilágban az állatok közé tartozunk, és az emberszabású majmokkal vagyunk a legközelebbi rokonságban. Az, hogy a gorillához vagy a csimpánzhoz állunk-e közelebb, hosszú ideig vita tárgyát képezte az antropológusok között, mára azonban a molekuláris biológiai módszerek egyértelmű választ adtak: a csimpánz a legközelebbi rokonunk. Mégpedig olyannyira, hogy genetikai anyagunk csupán 1,6%-ban különbözik egymástól, ami nagy valószínűséggel csak néhány génnyi eltérést jelent. Szigorúan rendszertani szemszögből nézve ez annyit jelent, hogy a csimpánz és az ember gyakorlatilag ugyanabba a nemzetségbe tartozik...

Catheryne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

Catheryne M. Valente amerikai írónő könyvét műfajilag könnyű meghatározni: mese, méghozzá tündérmese a javából. A célkorosztály behatárolása már kicsit nehezebb: a mesék (vagyis inkább a mostanában megjelenő mesekönyvek) általában a gyerekeknek szólnak, A lány, aki körülhajózta Tündérföldet azonban több szempontból sem feltétlenül gyerektörténet, így tizenkét évesnél idősebbek is bátran kézbevehetik (sőt). A nyelvezet (szerencsére) még csak nyomokban sem hasonlít a mai gyerekkönyvek együgyűségig lebutított tőmondataira, és a történet is más értelmet kap gyerek- és felnőttszemmel olvasva (ebből a szempontból engem kicsit Michael Ende Momo-jára emlékeztet).

Szeptember (aki egyébként májusban született) egy omahai kisvárosban lakik hány mesét tudtok, ami Amerikából indul?) az anyukájával, aki motorokat javít, és az apukájával, aki katona. És Szeptember egy idő után igencsak megunja az otthonülést, a rózsaszín és sárga teáscsészéket meg a barátságos kiskutyát, így amikor a tizenkettedik születésnapja utáni estén a Zöld Szél megkérdezi, hogy van-e kedve vele repülni a leopárdján Tündérföldre, gondolkodás nélkül igent mond, és nem sokkal később egy olyan kalandban találja magát, aminek egészen biztosan semmi köze a teáscsészékhez vagy kedves kiskutyákhoz.

Lisa Halabi/Núr al-Husszein: A nők tartják az égbolt felét

A kétkötetes önéletrajz egy amerikai nő hihetetlen és lenyűgöző történetét meséli el. Lisa Halabi egy jómódú arab-amerikai családba született céltudatos nő, akinek sikerült felvételt nyernie a Princeton Egyetem első olyan évfolyamára, ami nőket is fogadott, majd 1974-ben építész-várostervezői diplomát kapott itt. Amerikában született, de a sors úgy hozta, hogy élete nagy részét a Közel-Keleten töltse.

Édesapja révén Lisa megismerkedett Jordánia köztiszteletben álló királyával, Mohamed próféta egyenes ági leszármazottával, Husszein királlyal. És itt kezdődik a "tündérmese": a király beleszeretett a nála tizenhat évvel fiatalabb nőbe, és nem is olyan sokára össze is házasodtak. Lisa új nevet kapott: ettől fogva ő lett Núr al-Husszein (lefordítva Husszein fénye), Jordánia királynéja. Nem csak felesége lett Husszeinnek, hanem társa, jóban és rosszban egyaránt, illetve a király gyermekeinek mostohaanyja.

Núr nem "csak" felesége lett a királynak, hanem maga is aktívan részt vett, vagyis részt vesz Jordánia fejlesztésében. A király egész életében a békéért harcolt egy feszültségekkel és háborúkkal teli övezetben, és nem mondhatnánk, hogy könnyű dolga volt - gondoljunk csak a mai napig rendezetlen izraeli-palesztin helyzetre, az öbölháborúra vagy az iraki háborúra. Núr királyné mindent megtett, hogy támogassa a férjét és segítse a jordán népet. Elsősorban gyerekeket és a szegényebbek önfenntartását segítő programokat indított, közben támogatva az ökoturizmust és a hagyományos jordán kézművességet.

Núr királyné írásán keresztül betekinthetünk egy politikus házaspár (nem létező) magánéletébe. Minden nap halljuk, hogy mekkora hatalma van a sajtónak, milyen gyorsan terjednek a (főleg rosszindulatú) pletykák), és hogyan járja körbe a világot órák alatt egy-egy hamis hír. Számomra mégis megdöbbentő volt azzal szembesülni, hogy sokan mennyire semmibe veszik a magánéletet, és hogy teljesen alaptalan, mégis erősen tekintélyromboló álhírek milyen gyorsan és gyakran keletkeznek, és járnak körbe. Ezeknek a kezelése hírtől és időponttól függ: mint a királyné egy idő után magától is rájött, általában a legcélszerűbb egyszerűen tudomást sem venni róluk, habár ez egy nő számára, aki a háttérből egyszerre főcím lett az újságok első oldalán, nyilván nem könnyű. Vannak azonban időszakok, amikor nem lehet szó nélkül elmenni egy-egy rágalmazó írás mellett, de az volt az érzésem, hogy médiával folytatott küzdelem ebben az esetben is inkább kétségbeesett szélmalomharchoz hasonlít...

Azt is megtudhatjuk, hogy az emberekben általában élő kép a teljes díszben és koronával utazó királyokról és királynékról meglehetősen hamis - legalábbis ami a jordán uralkodó-házaspárt illeti, ők jobban szeretnék egyszerűbb öltözetben mutatkozni. Azt is megtudhatjuk, hogy kapott a királyné egyszer tevét fényképezőgép helyett, és hogy hogyan tettek tűvé Husszeinért nem egyszer fél városokat, amikor a király megszökött egy kis magánrepülésre.

Azon kívül, hogy a kétkötetes önéletrajz érdekes, kellemesen olvasható stílusban megírt igaz történet, nem csak a politikai játszmák hátterébe enged bepillantani minket, hanem segít árnyalni a manapság meglehetősen egyoldalú képet, amit az arabokról kapunk a nyugati hírcsatornákon keresztül, és az izralei-palesztin konfliktus hátteréről is talán kicsit többet tudhatunk meg. Még ha nem is veszünk készpénznek minden egyes részletet, mindenképpen érdemes végigolvasni mind a két kötetet, első betűtől az utolsóig, hiszen ez a "tündérmese" nem csak politikáról, árulásokról és háborúkról szól, hanem emberi értékekről, kitartásról, reményről, és arról, hogy minden éremnek két oldala van. Meg persze arról, hogy miért is igaz az ősi mondás, hogy a nők tartják az égbolt felét.

John Scalzi: Az utolsó gyarmat

John Perry már nem katona, és nem is zöld. Letelepedett a Huckleberry nevű bolygóra Jane-nel (aki már szintén nem zöld), és Zoë-val (aki nem is volt zöld). Ha jobban belegondolunk, a család kicsit furcsa: John valójában már 88 éves, Jane pedig csak egy évvel idősebb a kamasz, és nem mellesleg meglehetősen eszes Zoë-nál, de azért elég jól kijönnek egymással. Mellékállásban ciroktermesztéssel, főállásban békebíráskodással, illetve csendőrséggel foglalkoznak.

Aztán egy szép napon beállít Rybicki tábornok, mint derült égből a villámcsapás, és közli a házaspárral, hogy kiválasztották őket egy újonnan telepítendő gyarmat élére. Nem túl hosszas mérlegelés után elvállalják a feladatot, és útra is kelnek kétezer-ötszáz kiválasztott telepessel egy új bolygó, a Roanoke felé. Aztán, amikor odaérkeznek, kiderül, hogy alaposan félrevezették őket, a gyarmatosítás nem csak egy új kolónia alapítását jelenti ebben az esetben, hanem az Gyarmati Véderő körmönfont tervének egy része csupán. 

A telepesek foggal-körömmel harcolnak a fennmaradásért a szokatlan körülmények között, sikeresen felépítik a magkolóniát, és a földművelésbe is belekezdenek. Egy év leteltével azonban ismét teljesen új körülmények nem állnak fel... a Galaxis ugyanis egyre kevésbé táplál barátságos érzéseket az emberiség felé(oké, ha pontosak akarunk lenni, most már kifejezetten ellenséges), és az események központjába hirtelen a Roanoke kerül a maga kétezer-ötszáz telepesével.


Az Utolsó gyarmat olvasása közben nehéz eldönteni, mikor is indul be valójában a történet. Amikor azt hinné az ember, hogy most aztán már semmi meglepetés nem jöhet, következik egy újabb csavar, és gyakran csak az utolsó pillanat után derül ki, hogy valójában mi történik. Ezúttal a háború katonai oldala helyett a politikai fordulatok és cselszövések vannak jobban kiemelve (de azért természetesen a lövöldözős-gyilkolászós oldal is kap szerepet, csak jóval kevesebbet, mint az előző két részben). Az ember egy idő után felhagy az agyalással, és beletörődik, hogy valami majd úgyis történni fog, aztán pedig szinte levegő után kapkod, annyi meglepetés éri, de előre kitalálni az eseményeket szinte képtelenség. 

Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már most tudjuk, hogy a sorozat nem trilógia lesz (mint azt Scalzi eredetileg tervezte), angolul már kiadták a sorozat következő részét, ami a Zoe's Tale címre hallgat, az ötödik könyvet, a Human Division-t pedig 2013 januárjától áprilisáig jelentették meg e-book formájában fejezetenként, majd májusban papírkötésben is. Úgyhogy nekünk nincs is más dolgunk, csak várni, hogy magyarul is megjelenjen...

Mitch Albom: Az Idő Ura

Műfaját tekintve? Hmmm... nem tudnám besorolni. Tulajdonképpen mindenkinek szól, aki úgy érzi, nincs elég ideje - legyen az illető tinédzser vagy kilencven éves.

"Egyedül az ember méri az időt.
Egyedül az ember jelzi harangszóval az órát.
Egyedül az ember éli át azt a bénító félelmet, amit a többi teremtmény nem ismer.
A félelmet, hogy kifut az időből."

Dor volt az első ember, aki elkezdte mérni az időt. Számolt, mért, készített napórát, vízórát, megalkotta az első naptárat.Ez volt a mindene. Meg Alli, akit végül feleségül is vett.
És ezzel megpecsételte az emberiség sorsát. A sajátjáról nem is beszélve.

Dor ezután hatezer évig üldögél egy barlangban, időért könyörgő hangok millióit hallgatva. Ez a büntetése, amiért elkezdte mérni az időt. Egy nap - a mi időszámításunk szerint nem is olyan régen - esélyt kap rá, hogy beteljesítse a sorsát. Meg kell változtatni két ember életét: egy tizenéves szerelmes lányét, aki azt szeretné, ha gyorsabban telne az idő; és egy halálhoz közeli rákos üzletemberét, aki meg szeretné hosszabbítani az életét.

A téma már agyon van csócsálva, és sok újdonságot nem tartogat. De nem is ez a lényeg. Hiába írták már meg számtalanszor, hiába végtelenül közhelyesek az időről szóló írások, hiába húzzák sokan a szájukat Coelho neve hallatán (amúgy én se vagyok oda az írásaiért), hiába legyintenek, hogy persze, mégis egyre több a rohanó, boldogtalan ember, akinek nincs ideje semmire.

Nincs ideje, mondjuk, holott mindenkinek ugyanannyi idő jut: hatvan percből álló huszonnégy óra egy napra, hét nap egy hétre.Az idő múlásának érzékelése az, ami szubjektív. Sarah Lemon (alias Limonádé), a népszerűtlen és nem kifejezetten szép, ámde jól tanuló lány azt szeretné, ha gyorsabban telnének a percek, hogy álmai fiújával (aki amúgy egy bunkó köcsög) találkozhasson, míg a rákkal küszködő Victor Delamonte, az alulról felkapaszkodott multimilliomos szeretné meghosszabbítani földi tartózkodásának idejét, és folyamatosan úgy érzi, kifut az időből.

Dor őket kettőjüket választja ki a milliónyi ember közül, hogy aztán a saját szenvedésének is véget vethessen. Mivel sok idő telt el a Földön, mióta ő utoljára a bőrén érezte a nap sugarait, még sok mindent kell megtanulnia a modern világról. Ennek azonban semmi akadálya: ő az Idő Ura, és ha megállítani nem is, de lelassítani le tudja az időt, hogy hetek helyett pillanatok alatt tanuljon meg mindent, amire szüksége van a boldoguláshoz.

De vajon hogy fogja elérni, hogy ez a két, egymástól oly távol álló ember megértse, mit jelent az idő valójában? Érdemes végig olvasni a könyvet, még ha néha kicsit bugyutának is tűnik, és utána elgondolkodni azon, hogy mi az, ami tényleg fontos az életben, is mi az, amiről csak bemagyarázzuk magunknak, hogy az...

John Scalzi: Szellemhadtest

Az univerzum, ahol nem szívesen élnénk, azóta sem lett barátságosabb. Sőt, ami azt illeti, még ellenségesebb lett, legalábbis az emberek szempontjából, ugyanis három intelligens és eléggé brutális faj szövetkezett az emberiség elpusztítására. A rraey-ekre, akik szeretik az emberhúst, még emlékezünk, hozzájuk társulnak ősi ellenségeik, az eneshaiak, illetve a titokzatos obinok, akikről tulajdonképpen senki nem tud semmit.

Ja, meg egy áruló tudós. Egy ember, aki kiszolgáltatta saját faját a három ellenségnek. Illetve valójában ennél sokkal többet tett, de ezt még ráérünk megtudni. Mindenesetre az illető egy zseni, ebben az emberek és az ellenfelek is egyet kell értsenek: megoldotta az emberi tudatminta számítógépen való tárolását.

A háborút bármilyen eszközzel meg kell előzni, a Gyarmati Véderő pedig egyébként sem az erkölcsi aggályairól híres, így meglehetősen gyorsan az áruló férfi tudatának testbe töltéséről döntenek. És mivel legálisan akarják csinálni az egészet (már amennyire ez az egész legálisnak mondható), csak egyetlen lehetőség kínálkozik: egy Különlegesnek a testébe kell tölteni a tudatot.

Szóval, összegezzük a helyzetet: az emberiséget egy titkos szövetségbe tömörült triád fenyegeti, és az egyetlen lehetséges kiútnak a saját faját eláruló tudós tudatmintájának egy emberfeletti képességekkel rendelkező testbe töltése kínálkozik. Ha nem akarunk túl terjengősek lenni, akkor a helyzet nem túl biztató.

A Vének háborúja folytatásában kicsit elbúcsúzunk John Perry-től, és a Szellemhadtest... azaz a Különlegesek, a felnőttként születő, és gyorsan öregedő gyermekek életébe nyerhetünk mélyebb betekintést. Az áttöltési kísérlet úgy tűnik, hogy balul sül el: az áruló tudós helyett egy plusz Különleges katona születik, aki kicsit más, mint a többiek, és mivel a kutatóknak fogalmuk sincs, hová tűnt az áttöltött tudat, potenciálisan magában hordozza az árulás veszélyét. A férfit Jane Sagan alá osztják be, így most az ő életét is jobban megismerhetjük.

Kegyetlen verseny kezdődik a rejtélyek megfejtéséért. És a tét most az egész emberiség sorsa. Nem csak azoké, akik a gyarmatokon élnek, hanem azoknak a milliárdoknak a sorsa is kockán forog, akik a Földön tengetik az életüket.

Lois Lowry: A Fiú

Az Emlékek őre-sorozat negyedik, és egyben záró része még a Könyvhétre jelent meg. Kíváncsian vártam a könyvet, kicsit azért, hogy megtudjam, mi lesz az első három, lazán összefűzött történet zárása, de sokkal inkább azért, mert az írónő gyakorlatilag összes magyarul megjelent könyve a kedvenceim közé tartozik, és nem egyszer olvastam őket. Azt kifejezetten sajnálom, hogy a kötet nem kemény borítású kiadásban jelent meg, de hát semmi sem lehet tökéletes...

Claire tizennégy éves, és egy olyan közösségben él, ahol az emberek élete szigorúan meghatározott szabályok szerint zajlik. Ismerős, ugye? Talán túlságosan is... A lány tizennégy évesen ad életet első gyermekének, akit a szokásokhoz híven azonnal el is vesznek tőle. Hiszen a gyermeke egyelőre nem gyermek, hanem csak egy termék, aminek az előállításához szükség van ugyan anyára, de minek maradjon továbbra is nála, ha a szakképzett orvosok és ápolók ezután jobban gondját tudják viselni?

Lehet, hogy csak azért, mert ez a téma különösen érzékenyen érint, de az első pár oldal nekem kifejezetten ijesztő volt. Már csak az, hogy a szülni készülő kislány (mert tizennégy évesen Claire még kislány, akárhonnan is nézzük) arcára maszkot húznak, hogy ne lássa az újszülöttet, önmagában is jobb esetben hátborzongató. Arról meg aztán ne is beszéljünk, hogy az orvosok csak a termék biztonságos eltávolítására gondoltak, Claire-re oda sem figyeltek...

A szülés közbeni komplikációk miatt áthelyezik a lányt egy másik munkakörbe. Nem szülhet többet, így másként kell hasznosítania magát. Viszont a nagy kapkodásban elfelejtik kiutalni neki a szükséges tabletta-adagot, így Claire lassanként elkezd számára természetellenesnek tűnő erősséggel kötődni dolgokhoz. Például szeretnék látni a fiát...

Nagyjából egy évvel később egy barátságos kis falunál veti partra a tenger a fiatal lányt. A falusiak nem tudnak róla semmit, ő maga pedig nem emlékszik a múltjára: nem tudja honnan jött, kicsoda és hogy került a tengerre.

Lassanként sikerül beilleszkednie a közösségbe, közben pedig egyre-másra térnek vissza az emlékei. Végül, egy újabb év elteltével, minden eszébe jut, és meg akarja találni a fiát. Akár az élete árán is. Elhatározza, hogy kimászik az életveszélyes és megmászhatatlannak tűnő sziklákon, hogy a gyermeke nyomára akadjon...

A történetet olvasva nem csak Claire történetét izgulhatjuk végig, hanem azt is megtudhatjuk, hogyan függ össze Jonas, Kira és Matty története, hogy mi történt a kis Gabriellel, és hogy mi lett Falu sorsa Matty halála után. Ugyan a végjátékot kicsit szájbarágósnak éreztem, azért a cél-korosztály számára még talán nem túlságosan az. Tanulság pedig mindenképpen van, például hogy soha nem szabad feladni.

Dan Wells: Partials - Részben ember

Kira Walker Long Islanden él, ahová a Részlegesekkel vívott (igencsak rövid) háború után az emberiség maradéka szorult. A múltjáról nem tud semmit: a háború előtti időkből csak az apjáról van néhány halvány emlékképe. A pár tízezer főből álló lakossággal együtt ő is úgy tudja: ők az utolsó élő emberek a bolygón. Az életszínvonal, nem túl meglepő módon jóval alacsonyabb, mint a tizenegy évvel korábbi háború előtt: az elektromosság luxus, szigorúan beosztva, a gyógyszergyártás teljesen leállt (így a sziget különböző részeire kell kockázatos kirándulásokat tenni értük), autók helyett pedig lovaskocsikkal közlekednek. A költözés ellenben sokkal egyszerűbbé vált: mivel rengeteg a felesleges ház, ha valakinek nem tetszik a jelenlegi, egyszerűen fogja azt a kevés holmit, amit magáének mondhat, és keres egy másik, szimpatikusabb házat.

A lakosok többsége a sziget központi részén él, ahol a szabályokat a Szenátus nevű testület hozza meg. Az itt élő polgárokat védi a katonaság a "kívülről" támadó lázadókkal szemben, akik a Hang nevű csoportba tömörülnek. Ugyanakkor sokan választják, hogy a központtól távolabb eső farmokon éljék az életüket, elsősorban a terhességi törvény miatt.

Ugyanis az emberiség a kipusztulás szélén áll. A Részlegesek egy vírus segítségével pusztították ki az emberiség 99 százalékát, ami azonban a rá immúnis emberek vérében továbbra is jelen van, és minden újszülöttet pár napon belül megöl. A Szenátus abban reménykedik, hogy ha elég csecsemő születik, lesz majd köztük olyan is, aki ellenáll a vírusnak. Így meghozták a terhességi törvényt, amelynek értelmében a tizennyolc év feletti lányoknak annyiszor kell szülniük, amennyiszer csak tudnak...

Csakhogy tizenegy év alatt egyetlen immúnis csecsemő sem született. És Kira, a tizenhat éves orvostanhallgató úgy gondolja, hogy ha ennyi idő alatt nem történt meg, akkor túlságosan kevés az esély rá, hogy erre lehessen építeni (és lássuk be, azért ebben van valami). Elhatározza, hogy kerül, amibe kerül, ő megtalálja a vírus, az RM ellenszerét. És úgy tűnik, hogy elég súlyos árat kell fizetnie érte: elszántsága akár az életébe is kerülhet.

Negatív kritikaként olvastam több helyen is, hogy mennyire erőltetett és valószínűtlen, hogy egy tizenhat éves diák, még ha kiemelkedően tehetséges is, megoldjon egy olyan problémát, amit több, mint tíz éve kutatnak komoly tudósok. Először is egy nem is olyan régi hírrel szeretném bizonyítani ennek a szituációnak a létjogosultságát: egy tizenöt éves amerikai fiú, Jack Andraka, kifejlesztett egy olyan tesztpapírt, ami korai stádiumban is 90 %-os valószínűséggel mutat ki pár perc alatt több rákfélét is, ráadásul csak 3 centbe kerül. Ez elég meggyőzően alátámasztja, hogy szellemi akadálya tulajdonképpen nincs annak, hogy pont Kira fedezze fel az ellenszert, ráadásul szerintem a főorvos első reakciója a lány által javasolt radikális akcióra teljesen hihető: a Részlegesektől, az ismeretlentől való félelem és a család elvesztése miatti harag és elkeseredettség keveredik benne, amikor nemet mond arra a képtelennek tűnő felvetésre, hogy egy Részlegest tanulmányozzanak az ellenszer meglelése érdekében.

Miután megismerkedhettünk Long Island meglehetősen posztapokaliptikus világával, a könyv második részében több komoly kérdés is felmerül. A Részlegesek tényleges belépésével a történetbe meglepően tisztán láthatjuk viszont, hogy mennyire fél az emberiség az ismeretlentől. Másfelől pedig komolyan elgondolkodhatunk azon, hogy mi az, ami emberré teszi az embert, és meddig lehet valakit embernek nevezni? Ezen kívül azon is legondolkodhatunk, hogy meddig szabad elmennie egy hivatalnak (jelen esetben a Szenátusnak) a polgárai védelmének érdekében, és mi az, ami már zsarnoksághoz, önkényuralomhoz vezet? Meddig kell feláldoznia magát az egyénnek az emberiség érdekében, és mi az a pont, ahonnan az önfeláldozás már csak felesleges gesztus?

A Partials-sorozat második része (Fragments), angolul már megjelent, és egy kiegészítő kötetet (Isolation) kapható, ami a Részlegesek létrehozását megelőző háborúba repíti vissza az olvasót, hogy kicsit jobban megismerhesse az előzményeket.

John Scalzi: Vének háborúja

Nehéz erről a könyvről bármit is írni, úgy, hogy ne lőjek le nagy poénokat benne. A történet nagyon dióhéjban nagyon egyszerű: a hetvenöt év feletti amerikai állampolgárok (férfiak és nők is) bevonulhatnak a Gyarmati Véderő seregébe katonának. Aláírnak egy szerződést, aztán senki nem tudja mi lesz velük, csak annyi a biztos, hogy elkerülnek a Földről, és nem térnek vissza. Soha többet.

És az öregek bevonulnak, mégpedig egy igen egyszerű logika alapján: kinek lenne szüksége lerobbant vén trottyokra, akik három futólépést se tudnak megtenni? Bizonyára megfiatalítják őket, ami - valljuk be - elég nagy vonzerő tud lenni egy hetvenöt és a halál közti öregember vagy öregasszony számára. Úgyhogy elbúcsúznak, elrendezik a dolgaikat és bevonulnak. Végül is csak két évet kell lehúzni. Legalábbis elvileg. Az apró betűs részt nem mindenki olvassa el: hogy szükség esetén az időtartam nyolc évvel meghosszabbítható...

És szükség van rá. A jövőbeli Föld egy aránylag tűrhető helynek tűnik, talán szívesen élnénk ott. Talán igen, mert az átlagéletkor kilencven év körülire tolták ki, nem volt atomkatasztrófa és a társadalmi berendezkedés hasonló a maihoz. De talán mégsem, mert ennél többet nem is tudunk erről a jövőbeli Földről. Ellenben egy olyan univerzumban, ahol a történet játszódik, határozottan nem szívesen élnénk: ahol kegyetlen verseny folyik a gyarmatosítható bolygókért, és az ember a kozmikus táplálékláncnak nem a tetején foglal helyet, hanem jobb esetben is csak a közepén.

Általában nem szoktam szeretni a katonai-háborús sci-fiket (mint ahogy a háborús filmeket sem), de ennek a történetnek a stílusa igazán közel hozza a szereplőket a mindennapokhoz, a mi világunkhoz. A szereplők nem hősök vagy az űrben szolgálatot teljesítő katonák: ugyanolyan érzéseik vannak, mint nekünk: szeretnek, félnek, ragaszkodnak, vágyakoznak valami után.
És legfőképpen nem akarnak meghalni.

Joan Slonczewski: Agypestis

Az Agypestis az Elízium-sorozat negyedik kötete, történtet a Prokarionon élő, arzénalapú intelligens létformák felfedezése után játszódik. Ezúttal a helyszín Valedon, a főszereplő pedig Kriz, a festőművész, aki még a lakbérre is nehezen teremti elő a pénzt.

A Valedonon titokzatos betegség tombol, ami az agypestis nevet kapta. A kórokozók a Prokarionról származó ősökkel rendelkező mikroemberek, akik befészkelik magukat az emberek agyába, és a dopaminközpont stimulálásával irányítják a betegeket. A mikroemberek azonban arzenikum nélkül meghalnak, ennek beszerzése viszont egyre drágább mulatság, így egy idő után a gazdatest is tönkremegy, a kórokozók pedig elpusztulnak. Hacsak nem sikerül még idejében egy másik gazdatestbe költözniük...






Kriznek szerencsére nem kell sokat találkozni ezekkel az utolsó stádiumú betegekkel (a vámpírokkal), de lassan az ő környékét is kezdik ellepni a menthetetlenek, akik veszélyeztetik embertársaik egészségét. Ráadásul a lánynak elege van a névtelenségből és az elismerés hiányából - alig van pénze, a ház pedig könyörtelenül kiteszi, ha nem fizeti időben a lakbért. Ezért kétségbeesett lépésre szánja el magát: jelentkezik egy orvosi kísérletre alanyként. Egy különös véletlennek köszönhetően hónapok helyett pár nap után behívják a kórházba, ahol kiderül, hogy a hirdetésben szereplő agyserkentők tulajdonképpen szintén prokarioni ősökkel rendelkező mikroemberek, akik azonban az agy megszállása helyett szimbiózis-szerű kapcsolatot építenek ki a gazdatesttel. Kriznek természetesen először komoly ellenérzései vannak a dologgal kapcsolatban, de a pénz és a Tízes egészségügyi csomag az egyéb előnyök nélkül is lég motiváló tud lenni...


A mikroemberek az agy arachnoideájában (a pókhálóhártyában) laknak, építkeznek és élik az életüket. Ez utóbbit sokkal gyorsabban, mint az emberek - egy nap egy egész nemzedéknek felel meg. Istenként tisztelik a gazdatestet (hordozót), akiben laknak, és igyekeznek segíteni a munkáját. Kriz előtt új távlatok nyílnak a festészetben, olyan színkompozíciókat mutatnak neki a mikroemberek, amikről azelőtt álmodni sem tudott. Végre felfigyelnek rá a gazdagok, az elíziumiak, nem kell aggódnia a megélhetéséért.

Viszont vannak más események és körülmények, amik nem hagyják nyugodni. A kórházban az orvos, és a többi hordozó valamit titkolnak Kriz elől, valaki megtámadja a házát, a barátai megrémülnek, amikor megtudják, hogy ő is "pestisessé" vált, ráadásul saját akaratából, és az agypestis is egyre nagyobb, megoldhatatlannak tűnő problémát okoz az egész bolygón. Arról nem is beszélve, hogy a lány egyik hétről a másikra egymillió mikroemberért lett felelős...

A történet lazán kapcsolódik az előző részekhez, az események gyorsan peregnek, a vége nem teljesen kiszámíthatatlan, de azért tartogat meglepetéseket (bár az utolsó pár fejezet nekem kicsit összecsapottnak tűnt a könyv többi részének kidolgozottságához képest). Az izgalmas történeten néha érdemes elgondolkodni is: felelősségről, megtévesztésről, intelligenciáról, megbocsátásról, függőségről...

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

Ezt a könyvet már ízekre szedték előttem, kielemezték és elmesélték. Újat mondani nem tudok, és nem is akarok róla, csak a saját véleményemet.

Fahrenheit 451: az a hőmérséklet, ahol a papír lángot fog. Egy darabig lobogva, gyönyörűen, narancsos-vörösesen ég, de miután ellobbant az utolsó láng is, csak fekete pernye, hamu marad utána. És elveszik minden egyes betű, minden gondolat, ami bele volt írva.

De pontosan ez is a cél: az összes könyvet elégetni, az összes önálló gondolatot kiirtani. Nem jók semmire, veszélyesek, és csak bizonytalanságot szülnek. A kormányoknak sokkal egyszerűbb egy arctalan, reklámokat kántáló, láthatatlan falak mögött élő emberekből álló tömeget irányítania, akik azt gondolják, amit mondanak nekik. A jó honpolgár fejből tudja az összes reklámot, fél a szokatlan dolgoktól, képernyőn kommunikál a barátaival, mindent elhisz, amit a kormány állít, és nem gondolkodik. A jó honpolgár arra törekszik, hogy mindenki egyenlő legyen, ne jöjjön létre semmiféle megkülönböztetés az emberek között, se hátrányos, se előnyös, és feljelenti azt, akinél könyvet gyanít. Mert a könyvek ártalmasak.

Olvasni tilos (kivéve a reklámokat). Lassítani tilos. Gondolkodni tilos. Gondoskodni tilos.

A jó honpolgár boldognak érzi magát, mert azt mondják neki, hogy ő boldog.

Montag tűzőr. Az a dolga, hogy elégesse a könyveket. Élete meglehetősen egyhangúan telik: tüzeket gyújt, aztán a munkaidő végeztével hazamegy a feleségéhez, Mildredhez. Néha beszélnek egymással, de már nem emlékeznek, hogy hol és mikor találkoztak. Nem is érdekes, az a lényeg, hogy ők férj és feleség, hogy már van három képernyő-fal, nemsokára pedig megvehetik a negyediket is, és hogy boldogok. Legalábbis elvileg.

Montag egy kicsit különbözik a többi jó honpolgártól. Rosszul érinti, amikor élve elégetnek egy öregasszonyt az egyik könyvkupaccal együtt, és néha gondolkozik. Beszélget a frissen a szomszédba költözött, tizenhét éves Clarisse-szal, akivel nem stimmel valami. Ő azt mondja magáról, hogy bolond. Mindenesetre furcsa dolgokat kérdez, különös módon odafigyel, és meglepően őszintén mosolyog. Sőt, még nevet is.

Engem is elgondolkodtatott a könyv, mint valószínűleg mindenki mást, aki olvasta/olvassa. Félelmetes ez az első pillanatra talán valószerűtlennek tűnő jövőkép. Mégis, nem tudom nem észrevenni, hogy annyira nem is tartom elképzelhetetlennek ezt a rendszert, mely az egyenlőség jelszava alatt elnyomja az egyediséget, és birkamódra bégető, üres tekintetű emberekből álló tömeget nevel.Nem tudok elsiklani afelett, hogy milyen ütemben nő a tömegkommunikáció és a reklámok befolyása az életünkben. Nyilván abban a világban is valahogy így kezdődött...

De nincs veszve a remény: a városokon kívül él még egy csapat egyetemet végzett ember, akik az elméjükben őrzik a könyveket, szövegeket. Egy ember - egy könyv. Aztán még egy, még egy és egyre több. Ott van elraktározva az agytekervényeikben az össze szó és mondat, arra várva, hogy egyszer előhívják majd őket.

"Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit, mondta a nagyapám. Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit ültettünk – minket lássanak abban."

Te mit fogsz magad után hagyni?