John Scalzi: Az utolsó gyarmat

John Perry már nem katona, és nem is zöld. Letelepedett a Huckleberry nevű bolygóra Jane-nel (aki már szintén nem zöld), és Zoë-val (aki nem is volt zöld). Ha jobban belegondolunk, a család kicsit furcsa: John valójában már 88 éves, Jane pedig csak egy évvel idősebb a kamasz, és nem mellesleg meglehetősen eszes Zoë-nál, de azért elég jól kijönnek egymással. Mellékállásban ciroktermesztéssel, főállásban békebíráskodással, illetve csendőrséggel foglalkoznak.

Aztán egy szép napon beállít Rybicki tábornok, mint derült égből a villámcsapás, és közli a házaspárral, hogy kiválasztották őket egy újonnan telepítendő gyarmat élére. Nem túl hosszas mérlegelés után elvállalják a feladatot, és útra is kelnek kétezer-ötszáz kiválasztott telepessel egy új bolygó, a Roanoke felé. Aztán, amikor odaérkeznek, kiderül, hogy alaposan félrevezették őket, a gyarmatosítás nem csak egy új kolónia alapítását jelenti ebben az esetben, hanem az Gyarmati Véderő körmönfont tervének egy része csupán. 

A telepesek foggal-körömmel harcolnak a fennmaradásért a szokatlan körülmények között, sikeresen felépítik a magkolóniát, és a földművelésbe is belekezdenek. Egy év leteltével azonban ismét teljesen új körülmények nem állnak fel... a Galaxis ugyanis egyre kevésbé táplál barátságos érzéseket az emberiség felé(oké, ha pontosak akarunk lenni, most már kifejezetten ellenséges), és az események központjába hirtelen a Roanoke kerül a maga kétezer-ötszáz telepesével.


Az Utolsó gyarmat olvasása közben nehéz eldönteni, mikor is indul be valójában a történet. Amikor azt hinné az ember, hogy most aztán már semmi meglepetés nem jöhet, következik egy újabb csavar, és gyakran csak az utolsó pillanat után derül ki, hogy valójában mi történik. Ezúttal a háború katonai oldala helyett a politikai fordulatok és cselszövések vannak jobban kiemelve (de azért természetesen a lövöldözős-gyilkolászós oldal is kap szerepet, csak jóval kevesebbet, mint az előző két részben). Az ember egy idő után felhagy az agyalással, és beletörődik, hogy valami majd úgyis történni fog, aztán pedig szinte levegő után kapkod, annyi meglepetés éri, de előre kitalálni az eseményeket szinte képtelenség. 

Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már most tudjuk, hogy a sorozat nem trilógia lesz (mint azt Scalzi eredetileg tervezte), angolul már kiadták a sorozat következő részét, ami a Zoe's Tale címre hallgat, az ötödik könyvet, a Human Division-t pedig 2013 januárjától áprilisáig jelentették meg e-book formájában fejezetenként, majd májusban papírkötésben is. Úgyhogy nekünk nincs is más dolgunk, csak várni, hogy magyarul is megjelenjen...

Philip Reeve: Ragadozó városok

A Ragadozó városok története érdekes világba repít minket. Valahol a viszonylag távoli jövőben járunk, miután az emberiség a hatvan perces háború után levegőbe repítette a bolygó nagy részét, meg a saját magáét is. A számítógépes technológia (az "ősztechnológia") teljesen elveszett, viszont a technika egy teljesen másik ága elképesztően fellendült. Ennek következtében jöttek létre a guruló városok, melyek prédára lesve járják a vadászmezőket.

Helyesebben szólva inkább csak járták. Ugyanis az elmúlt években megcsappant a zsákmányok száma és egyre nehezebb mozgásban tartani a nagyobb városokat. A guruló városok fénykorában a világvárosok megették a nagyvárosokat, a nagyvárosok a kisvárosokat, a kisvárosok pedig a falvakat, tanyákat. Csakhogy a préda jórészt elfogyott, a városok pedig egyre inkább éheznek.

London is egy a nagyobbfajta guruló városok közül. Az elmúlt éveket rejtőzködve töltötte, azonban most ismét kidugja az orrát a Nagy Vadászmezőre, és kelet felé tart...

Tom a történészek kasztjának egyik harmad osztályú tanonca, aki napjainak jó részét a múzeumi gyűjtemények porolgatásával tölti. Meglehetősen unalmas és egyhangú élete egy csapásra megváltozik azon a napon, amikor London a hosszú éhezés után ismét bekebelez egy bányászvárost, és a fiút leküldik a város gyomrába a múzeum számára értékes darabok után nézni. A fiú legnagyobb meglepetésére az általa csodált, szinte istenített fő történésszel találkozik a város gyomrában, aki a befalt város bevándorlói közül is szeretne körülnézni értékes darabok után. A bevándorlók között azonban akad egy sebhelyes lány, aki meg akarja gyilkolni a férfit, és Tomnak csodával határos módon, éppen csak hajszál híján sikerül megmentenie...

A történet határozottan fordulatos és izgalmas, az alapötlet pedig viszonylag jól kidolgozott, bár a gyakorlati megvalósíthatóságot tekintve vannak fenntartásaim, de erre majd egy-két ezer év múlva visszatérünk. Ugyan van néhány túlságosan gyors fordulat a történetben, ami kicsit összecsapottnak tűnik, de egy tizenpáréveseknek szóló könyvben még elmegy. Sajnos a karakterek kidolgozottságára nem mondható el ugyanez: sablonosak és nem kifejezetten élethűek, ami nagy kár, mert a történet tényleg ötcsillagos...

John Scalzi: Szellemhadtest

Az univerzum, ahol nem szívesen élnénk, azóta sem lett barátságosabb. Sőt, ami azt illeti, még ellenségesebb lett, legalábbis az emberek szempontjából, ugyanis három intelligens és eléggé brutális faj szövetkezett az emberiség elpusztítására. A rraey-ekre, akik szeretik az emberhúst, még emlékezünk, hozzájuk társulnak ősi ellenségeik, az eneshaiak, illetve a titokzatos obinok, akikről tulajdonképpen senki nem tud semmit.

Ja, meg egy áruló tudós. Egy ember, aki kiszolgáltatta saját faját a három ellenségnek. Illetve valójában ennél sokkal többet tett, de ezt még ráérünk megtudni. Mindenesetre az illető egy zseni, ebben az emberek és az ellenfelek is egyet kell értsenek: megoldotta az emberi tudatminta számítógépen való tárolását.

A háborút bármilyen eszközzel meg kell előzni, a Gyarmati Véderő pedig egyébként sem az erkölcsi aggályairól híres, így meglehetősen gyorsan az áruló férfi tudatának testbe töltéséről döntenek. És mivel legálisan akarják csinálni az egészet (már amennyire ez az egész legálisnak mondható), csak egyetlen lehetőség kínálkozik: egy Különlegesnek a testébe kell tölteni a tudatot.

Szóval, összegezzük a helyzetet: az emberiséget egy titkos szövetségbe tömörült triád fenyegeti, és az egyetlen lehetséges kiútnak a saját faját eláruló tudós tudatmintájának egy emberfeletti képességekkel rendelkező testbe töltése kínálkozik. Ha nem akarunk túl terjengősek lenni, akkor a helyzet nem túl biztató.

A Vének háborúja folytatásában kicsit elbúcsúzunk John Perry-től, és a Szellemhadtest... azaz a Különlegesek, a felnőttként születő, és gyorsan öregedő gyermekek életébe nyerhetünk mélyebb betekintést. Az áttöltési kísérlet úgy tűnik, hogy balul sül el: az áruló tudós helyett egy plusz Különleges katona születik, aki kicsit más, mint a többiek, és mivel a kutatóknak fogalmuk sincs, hová tűnt az áttöltött tudat, potenciálisan magában hordozza az árulás veszélyét. A férfit Jane Sagan alá osztják be, így most az ő életét is jobban megismerhetjük.

Kegyetlen verseny kezdődik a rejtélyek megfejtéséért. És a tét most az egész emberiség sorsa. Nem csak azoké, akik a gyarmatokon élnek, hanem azoknak a milliárdoknak a sorsa is kockán forog, akik a Földön tengetik az életüket.

Dan Wells: Partials - Részben ember

Kira Walker Long Islanden él, ahová a Részlegesekkel vívott (igencsak rövid) háború után az emberiség maradéka szorult. A múltjáról nem tud semmit: a háború előtti időkből csak az apjáról van néhány halvány emlékképe. A pár tízezer főből álló lakossággal együtt ő is úgy tudja: ők az utolsó élő emberek a bolygón. Az életszínvonal, nem túl meglepő módon jóval alacsonyabb, mint a tizenegy évvel korábbi háború előtt: az elektromosság luxus, szigorúan beosztva, a gyógyszergyártás teljesen leállt (így a sziget különböző részeire kell kockázatos kirándulásokat tenni értük), autók helyett pedig lovaskocsikkal közlekednek. A költözés ellenben sokkal egyszerűbbé vált: mivel rengeteg a felesleges ház, ha valakinek nem tetszik a jelenlegi, egyszerűen fogja azt a kevés holmit, amit magáének mondhat, és keres egy másik, szimpatikusabb házat.

A lakosok többsége a sziget központi részén él, ahol a szabályokat a Szenátus nevű testület hozza meg. Az itt élő polgárokat védi a katonaság a "kívülről" támadó lázadókkal szemben, akik a Hang nevű csoportba tömörülnek. Ugyanakkor sokan választják, hogy a központtól távolabb eső farmokon éljék az életüket, elsősorban a terhességi törvény miatt.

Ugyanis az emberiség a kipusztulás szélén áll. A Részlegesek egy vírus segítségével pusztították ki az emberiség 99 százalékát, ami azonban a rá immúnis emberek vérében továbbra is jelen van, és minden újszülöttet pár napon belül megöl. A Szenátus abban reménykedik, hogy ha elég csecsemő születik, lesz majd köztük olyan is, aki ellenáll a vírusnak. Így meghozták a terhességi törvényt, amelynek értelmében a tizennyolc év feletti lányoknak annyiszor kell szülniük, amennyiszer csak tudnak...

Csakhogy tizenegy év alatt egyetlen immúnis csecsemő sem született. És Kira, a tizenhat éves orvostanhallgató úgy gondolja, hogy ha ennyi idő alatt nem történt meg, akkor túlságosan kevés az esély rá, hogy erre lehessen építeni (és lássuk be, azért ebben van valami). Elhatározza, hogy kerül, amibe kerül, ő megtalálja a vírus, az RM ellenszerét. És úgy tűnik, hogy elég súlyos árat kell fizetnie érte: elszántsága akár az életébe is kerülhet.

Negatív kritikaként olvastam több helyen is, hogy mennyire erőltetett és valószínűtlen, hogy egy tizenhat éves diák, még ha kiemelkedően tehetséges is, megoldjon egy olyan problémát, amit több, mint tíz éve kutatnak komoly tudósok. Először is egy nem is olyan régi hírrel szeretném bizonyítani ennek a szituációnak a létjogosultságát: egy tizenöt éves amerikai fiú, Jack Andraka, kifejlesztett egy olyan tesztpapírt, ami korai stádiumban is 90 %-os valószínűséggel mutat ki pár perc alatt több rákfélét is, ráadásul csak 3 centbe kerül. Ez elég meggyőzően alátámasztja, hogy szellemi akadálya tulajdonképpen nincs annak, hogy pont Kira fedezze fel az ellenszert, ráadásul szerintem a főorvos első reakciója a lány által javasolt radikális akcióra teljesen hihető: a Részlegesektől, az ismeretlentől való félelem és a család elvesztése miatti harag és elkeseredettség keveredik benne, amikor nemet mond arra a képtelennek tűnő felvetésre, hogy egy Részlegest tanulmányozzanak az ellenszer meglelése érdekében.

Miután megismerkedhettünk Long Island meglehetősen posztapokaliptikus világával, a könyv második részében több komoly kérdés is felmerül. A Részlegesek tényleges belépésével a történetbe meglepően tisztán láthatjuk viszont, hogy mennyire fél az emberiség az ismeretlentől. Másfelől pedig komolyan elgondolkodhatunk azon, hogy mi az, ami emberré teszi az embert, és meddig lehet valakit embernek nevezni? Ezen kívül azon is legondolkodhatunk, hogy meddig szabad elmennie egy hivatalnak (jelen esetben a Szenátusnak) a polgárai védelmének érdekében, és mi az, ami már zsarnoksághoz, önkényuralomhoz vezet? Meddig kell feláldoznia magát az egyénnek az emberiség érdekében, és mi az a pont, ahonnan az önfeláldozás már csak felesleges gesztus?

A Partials-sorozat második része (Fragments), angolul már megjelent, és egy kiegészítő kötetet (Isolation) kapható, ami a Részlegesek létrehozását megelőző háborúba repíti vissza az olvasót, hogy kicsit jobban megismerhesse az előzményeket.

John Scalzi: Vének háborúja

Nehéz erről a könyvről bármit is írni, úgy, hogy ne lőjek le nagy poénokat benne. A történet nagyon dióhéjban nagyon egyszerű: a hetvenöt év feletti amerikai állampolgárok (férfiak és nők is) bevonulhatnak a Gyarmati Véderő seregébe katonának. Aláírnak egy szerződést, aztán senki nem tudja mi lesz velük, csak annyi a biztos, hogy elkerülnek a Földről, és nem térnek vissza. Soha többet.

És az öregek bevonulnak, mégpedig egy igen egyszerű logika alapján: kinek lenne szüksége lerobbant vén trottyokra, akik három futólépést se tudnak megtenni? Bizonyára megfiatalítják őket, ami - valljuk be - elég nagy vonzerő tud lenni egy hetvenöt és a halál közti öregember vagy öregasszony számára. Úgyhogy elbúcsúznak, elrendezik a dolgaikat és bevonulnak. Végül is csak két évet kell lehúzni. Legalábbis elvileg. Az apró betűs részt nem mindenki olvassa el: hogy szükség esetén az időtartam nyolc évvel meghosszabbítható...

És szükség van rá. A jövőbeli Föld egy aránylag tűrhető helynek tűnik, talán szívesen élnénk ott. Talán igen, mert az átlagéletkor kilencven év körülire tolták ki, nem volt atomkatasztrófa és a társadalmi berendezkedés hasonló a maihoz. De talán mégsem, mert ennél többet nem is tudunk erről a jövőbeli Földről. Ellenben egy olyan univerzumban, ahol a történet játszódik, határozottan nem szívesen élnénk: ahol kegyetlen verseny folyik a gyarmatosítható bolygókért, és az ember a kozmikus táplálékláncnak nem a tetején foglal helyet, hanem jobb esetben is csak a közepén.

Általában nem szoktam szeretni a katonai-háborús sci-fiket (mint ahogy a háborús filmeket sem), de ennek a történetnek a stílusa igazán közel hozza a szereplőket a mindennapokhoz, a mi világunkhoz. A szereplők nem hősök vagy az űrben szolgálatot teljesítő katonák: ugyanolyan érzéseik vannak, mint nekünk: szeretnek, félnek, ragaszkodnak, vágyakoznak valami után.
És legfőképpen nem akarnak meghalni.

Joan Slonczewski: Agypestis

Az Agypestis az Elízium-sorozat negyedik kötete, történtet a Prokarionon élő, arzénalapú intelligens létformák felfedezése után játszódik. Ezúttal a helyszín Valedon, a főszereplő pedig Kriz, a festőművész, aki még a lakbérre is nehezen teremti elő a pénzt.

A Valedonon titokzatos betegség tombol, ami az agypestis nevet kapta. A kórokozók a Prokarionról származó ősökkel rendelkező mikroemberek, akik befészkelik magukat az emberek agyába, és a dopaminközpont stimulálásával irányítják a betegeket. A mikroemberek azonban arzenikum nélkül meghalnak, ennek beszerzése viszont egyre drágább mulatság, így egy idő után a gazdatest is tönkremegy, a kórokozók pedig elpusztulnak. Hacsak nem sikerül még idejében egy másik gazdatestbe költözniük...






Kriznek szerencsére nem kell sokat találkozni ezekkel az utolsó stádiumú betegekkel (a vámpírokkal), de lassan az ő környékét is kezdik ellepni a menthetetlenek, akik veszélyeztetik embertársaik egészségét. Ráadásul a lánynak elege van a névtelenségből és az elismerés hiányából - alig van pénze, a ház pedig könyörtelenül kiteszi, ha nem fizeti időben a lakbért. Ezért kétségbeesett lépésre szánja el magát: jelentkezik egy orvosi kísérletre alanyként. Egy különös véletlennek köszönhetően hónapok helyett pár nap után behívják a kórházba, ahol kiderül, hogy a hirdetésben szereplő agyserkentők tulajdonképpen szintén prokarioni ősökkel rendelkező mikroemberek, akik azonban az agy megszállása helyett szimbiózis-szerű kapcsolatot építenek ki a gazdatesttel. Kriznek természetesen először komoly ellenérzései vannak a dologgal kapcsolatban, de a pénz és a Tízes egészségügyi csomag az egyéb előnyök nélkül is lég motiváló tud lenni...


A mikroemberek az agy arachnoideájában (a pókhálóhártyában) laknak, építkeznek és élik az életüket. Ez utóbbit sokkal gyorsabban, mint az emberek - egy nap egy egész nemzedéknek felel meg. Istenként tisztelik a gazdatestet (hordozót), akiben laknak, és igyekeznek segíteni a munkáját. Kriz előtt új távlatok nyílnak a festészetben, olyan színkompozíciókat mutatnak neki a mikroemberek, amikről azelőtt álmodni sem tudott. Végre felfigyelnek rá a gazdagok, az elíziumiak, nem kell aggódnia a megélhetéséért.

Viszont vannak más események és körülmények, amik nem hagyják nyugodni. A kórházban az orvos, és a többi hordozó valamit titkolnak Kriz elől, valaki megtámadja a házát, a barátai megrémülnek, amikor megtudják, hogy ő is "pestisessé" vált, ráadásul saját akaratából, és az agypestis is egyre nagyobb, megoldhatatlannak tűnő problémát okoz az egész bolygón. Arról nem is beszélve, hogy a lány egyik hétről a másikra egymillió mikroemberért lett felelős...

A történet lazán kapcsolódik az előző részekhez, az események gyorsan peregnek, a vége nem teljesen kiszámíthatatlan, de azért tartogat meglepetéseket (bár az utolsó pár fejezet nekem kicsit összecsapottnak tűnt a könyv többi részének kidolgozottságához képest). Az izgalmas történeten néha érdemes elgondolkodni is: felelősségről, megtévesztésről, intelligenciáról, megbocsátásról, függőségről...

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

Ezt a könyvet már ízekre szedték előttem, kielemezték és elmesélték. Újat mondani nem tudok, és nem is akarok róla, csak a saját véleményemet.

Fahrenheit 451: az a hőmérséklet, ahol a papír lángot fog. Egy darabig lobogva, gyönyörűen, narancsos-vörösesen ég, de miután ellobbant az utolsó láng is, csak fekete pernye, hamu marad utána. És elveszik minden egyes betű, minden gondolat, ami bele volt írva.

De pontosan ez is a cél: az összes könyvet elégetni, az összes önálló gondolatot kiirtani. Nem jók semmire, veszélyesek, és csak bizonytalanságot szülnek. A kormányoknak sokkal egyszerűbb egy arctalan, reklámokat kántáló, láthatatlan falak mögött élő emberekből álló tömeget irányítania, akik azt gondolják, amit mondanak nekik. A jó honpolgár fejből tudja az összes reklámot, fél a szokatlan dolgoktól, képernyőn kommunikál a barátaival, mindent elhisz, amit a kormány állít, és nem gondolkodik. A jó honpolgár arra törekszik, hogy mindenki egyenlő legyen, ne jöjjön létre semmiféle megkülönböztetés az emberek között, se hátrányos, se előnyös, és feljelenti azt, akinél könyvet gyanít. Mert a könyvek ártalmasak.

Olvasni tilos (kivéve a reklámokat). Lassítani tilos. Gondolkodni tilos. Gondoskodni tilos.

A jó honpolgár boldognak érzi magát, mert azt mondják neki, hogy ő boldog.

Montag tűzőr. Az a dolga, hogy elégesse a könyveket. Élete meglehetősen egyhangúan telik: tüzeket gyújt, aztán a munkaidő végeztével hazamegy a feleségéhez, Mildredhez. Néha beszélnek egymással, de már nem emlékeznek, hogy hol és mikor találkoztak. Nem is érdekes, az a lényeg, hogy ők férj és feleség, hogy már van három képernyő-fal, nemsokára pedig megvehetik a negyediket is, és hogy boldogok. Legalábbis elvileg.

Montag egy kicsit különbözik a többi jó honpolgártól. Rosszul érinti, amikor élve elégetnek egy öregasszonyt az egyik könyvkupaccal együtt, és néha gondolkozik. Beszélget a frissen a szomszédba költözött, tizenhét éves Clarisse-szal, akivel nem stimmel valami. Ő azt mondja magáról, hogy bolond. Mindenesetre furcsa dolgokat kérdez, különös módon odafigyel, és meglepően őszintén mosolyog. Sőt, még nevet is.

Engem is elgondolkodtatott a könyv, mint valószínűleg mindenki mást, aki olvasta/olvassa. Félelmetes ez az első pillanatra talán valószerűtlennek tűnő jövőkép. Mégis, nem tudom nem észrevenni, hogy annyira nem is tartom elképzelhetetlennek ezt a rendszert, mely az egyenlőség jelszava alatt elnyomja az egyediséget, és birkamódra bégető, üres tekintetű emberekből álló tömeget nevel.Nem tudok elsiklani afelett, hogy milyen ütemben nő a tömegkommunikáció és a reklámok befolyása az életünkben. Nyilván abban a világban is valahogy így kezdődött...

De nincs veszve a remény: a városokon kívül él még egy csapat egyetemet végzett ember, akik az elméjükben őrzik a könyveket, szövegeket. Egy ember - egy könyv. Aztán még egy, még egy és egyre több. Ott van elraktározva az agytekervényeikben az össze szó és mondat, arra várva, hogy egyszer előhívják majd őket.

"Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit, mondta a nagyapám. Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit ültettünk – minket lássanak abban."

Te mit fogsz magad után hagyni?