John Scalzi: Az utolsó gyarmat

John Perry már nem katona, és nem is zöld. Letelepedett a Huckleberry nevű bolygóra Jane-nel (aki már szintén nem zöld), és Zoë-val (aki nem is volt zöld). Ha jobban belegondolunk, a család kicsit furcsa: John valójában már 88 éves, Jane pedig csak egy évvel idősebb a kamasz, és nem mellesleg meglehetősen eszes Zoë-nál, de azért elég jól kijönnek egymással. Mellékállásban ciroktermesztéssel, főállásban békebíráskodással, illetve csendőrséggel foglalkoznak.

Aztán egy szép napon beállít Rybicki tábornok, mint derült égből a villámcsapás, és közli a házaspárral, hogy kiválasztották őket egy újonnan telepítendő gyarmat élére. Nem túl hosszas mérlegelés után elvállalják a feladatot, és útra is kelnek kétezer-ötszáz kiválasztott telepessel egy új bolygó, a Roanoke felé. Aztán, amikor odaérkeznek, kiderül, hogy alaposan félrevezették őket, a gyarmatosítás nem csak egy új kolónia alapítását jelenti ebben az esetben, hanem az Gyarmati Véderő körmönfont tervének egy része csupán. 

A telepesek foggal-körömmel harcolnak a fennmaradásért a szokatlan körülmények között, sikeresen felépítik a magkolóniát, és a földművelésbe is belekezdenek. Egy év leteltével azonban ismét teljesen új körülmények nem állnak fel... a Galaxis ugyanis egyre kevésbé táplál barátságos érzéseket az emberiség felé(oké, ha pontosak akarunk lenni, most már kifejezetten ellenséges), és az események központjába hirtelen a Roanoke kerül a maga kétezer-ötszáz telepesével.


Az Utolsó gyarmat olvasása közben nehéz eldönteni, mikor is indul be valójában a történet. Amikor azt hinné az ember, hogy most aztán már semmi meglepetés nem jöhet, következik egy újabb csavar, és gyakran csak az utolsó pillanat után derül ki, hogy valójában mi történik. Ezúttal a háború katonai oldala helyett a politikai fordulatok és cselszövések vannak jobban kiemelve (de azért természetesen a lövöldözős-gyilkolászós oldal is kap szerepet, csak jóval kevesebbet, mint az előző két részben). Az ember egy idő után felhagy az agyalással, és beletörődik, hogy valami majd úgyis történni fog, aztán pedig szinte levegő után kapkod, annyi meglepetés éri, de előre kitalálni az eseményeket szinte képtelenség. 

Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már most tudjuk, hogy a sorozat nem trilógia lesz (mint azt Scalzi eredetileg tervezte), angolul már kiadták a sorozat következő részét, ami a Zoe's Tale címre hallgat, az ötödik könyvet, a Human Division-t pedig 2013 januárjától áprilisáig jelentették meg e-book formájában fejezetenként, majd májusban papírkötésben is. Úgyhogy nekünk nincs is más dolgunk, csak várni, hogy magyarul is megjelenjen...

John Scalzi: Szellemhadtest

Az univerzum, ahol nem szívesen élnénk, azóta sem lett barátságosabb. Sőt, ami azt illeti, még ellenségesebb lett, legalábbis az emberek szempontjából, ugyanis három intelligens és eléggé brutális faj szövetkezett az emberiség elpusztítására. A rraey-ekre, akik szeretik az emberhúst, még emlékezünk, hozzájuk társulnak ősi ellenségeik, az eneshaiak, illetve a titokzatos obinok, akikről tulajdonképpen senki nem tud semmit.

Ja, meg egy áruló tudós. Egy ember, aki kiszolgáltatta saját faját a három ellenségnek. Illetve valójában ennél sokkal többet tett, de ezt még ráérünk megtudni. Mindenesetre az illető egy zseni, ebben az emberek és az ellenfelek is egyet kell értsenek: megoldotta az emberi tudatminta számítógépen való tárolását.

A háborút bármilyen eszközzel meg kell előzni, a Gyarmati Véderő pedig egyébként sem az erkölcsi aggályairól híres, így meglehetősen gyorsan az áruló férfi tudatának testbe töltéséről döntenek. És mivel legálisan akarják csinálni az egészet (már amennyire ez az egész legálisnak mondható), csak egyetlen lehetőség kínálkozik: egy Különlegesnek a testébe kell tölteni a tudatot.

Szóval, összegezzük a helyzetet: az emberiséget egy titkos szövetségbe tömörült triád fenyegeti, és az egyetlen lehetséges kiútnak a saját faját eláruló tudós tudatmintájának egy emberfeletti képességekkel rendelkező testbe töltése kínálkozik. Ha nem akarunk túl terjengősek lenni, akkor a helyzet nem túl biztató.

A Vének háborúja folytatásában kicsit elbúcsúzunk John Perry-től, és a Szellemhadtest... azaz a Különlegesek, a felnőttként születő, és gyorsan öregedő gyermekek életébe nyerhetünk mélyebb betekintést. Az áttöltési kísérlet úgy tűnik, hogy balul sül el: az áruló tudós helyett egy plusz Különleges katona születik, aki kicsit más, mint a többiek, és mivel a kutatóknak fogalmuk sincs, hová tűnt az áttöltött tudat, potenciálisan magában hordozza az árulás veszélyét. A férfit Jane Sagan alá osztják be, így most az ő életét is jobban megismerhetjük.

Kegyetlen verseny kezdődik a rejtélyek megfejtéséért. És a tét most az egész emberiség sorsa. Nem csak azoké, akik a gyarmatokon élnek, hanem azoknak a milliárdoknak a sorsa is kockán forog, akik a Földön tengetik az életüket.

John Scalzi: Vének háborúja

Nehéz erről a könyvről bármit is írni, úgy, hogy ne lőjek le nagy poénokat benne. A történet nagyon dióhéjban nagyon egyszerű: a hetvenöt év feletti amerikai állampolgárok (férfiak és nők is) bevonulhatnak a Gyarmati Véderő seregébe katonának. Aláírnak egy szerződést, aztán senki nem tudja mi lesz velük, csak annyi a biztos, hogy elkerülnek a Földről, és nem térnek vissza. Soha többet.

És az öregek bevonulnak, mégpedig egy igen egyszerű logika alapján: kinek lenne szüksége lerobbant vén trottyokra, akik három futólépést se tudnak megtenni? Bizonyára megfiatalítják őket, ami - valljuk be - elég nagy vonzerő tud lenni egy hetvenöt és a halál közti öregember vagy öregasszony számára. Úgyhogy elbúcsúznak, elrendezik a dolgaikat és bevonulnak. Végül is csak két évet kell lehúzni. Legalábbis elvileg. Az apró betűs részt nem mindenki olvassa el: hogy szükség esetén az időtartam nyolc évvel meghosszabbítható...

És szükség van rá. A jövőbeli Föld egy aránylag tűrhető helynek tűnik, talán szívesen élnénk ott. Talán igen, mert az átlagéletkor kilencven év körülire tolták ki, nem volt atomkatasztrófa és a társadalmi berendezkedés hasonló a maihoz. De talán mégsem, mert ennél többet nem is tudunk erről a jövőbeli Földről. Ellenben egy olyan univerzumban, ahol a történet játszódik, határozottan nem szívesen élnénk: ahol kegyetlen verseny folyik a gyarmatosítható bolygókért, és az ember a kozmikus táplálékláncnak nem a tetején foglal helyet, hanem jobb esetben is csak a közepén.

Általában nem szoktam szeretni a katonai-háborús sci-fiket (mint ahogy a háborús filmeket sem), de ennek a történetnek a stílusa igazán közel hozza a szereplőket a mindennapokhoz, a mi világunkhoz. A szereplők nem hősök vagy az űrben szolgálatot teljesítő katonák: ugyanolyan érzéseik vannak, mint nekünk: szeretnek, félnek, ragaszkodnak, vágyakoznak valami után.
És legfőképpen nem akarnak meghalni.