Jean-Cristophe Rufin: Brazilvörös

Jean-Cristophe Rufin történelmi regénye ezúttal a nagy földrajzi felfedezések korába (a tizenhatodik század közepére), a vallásháborúkat megelőző évekbe röpíti vissza az olvasót, amikor az Európán kívüli világ még szinte ismeretlen volt és veszélyekkel teli (legalábbis az európaiak számára). Az ötlet akkor se lenne rossz, ha Rufin találtan volna ki, attól viszont csak még izgalmasabb lesz, hogy a könyv alapját valóban megtörtént események adják, és szereplőinek nagy része (Villegagnon, Mem de Sá, Richer, Thévet, Jean léry, stb.) is valóban létezett személy.

A történet Franciaország történelmének egy különös módon elfeledett kis szegletét dolgozza fel: nevezetesen amikor a franciák úgy döntöttek, hogy márpedig Brazília nem lehet egyedül a portugáloké, ők is részt követelnek belőle, és ennek érdekében egy három hajóból álló gyarmatosító "expedíciót" indítottak Amerika felé. A fedélzeten a matrózokon kívül leginkább a telepesek utaztak, akiknek nagy része börtönből kiengedett bűnöző volt - ezen kívül pedig még hat gyereket vittek magukkal, hogy megtanulják az indiánok nyelvét, és tolmácsként segíteni tudják az újdonsült telep boldogulását.


Eddig tartanak a történelmi tények: Just és Colombe Clamorgan története már "csak" az írói fantázia műve. A testvérek tolmácsként kerülnek a hajóra, abban a reményben, hogy az utazás végén viszontláthatják rég eltűnt apjukat, akiről évek óta nem hallottak semmi hírt. Azonban az indulás után nem sokkal rá kell jönniük, hogy hiába reménykednek, és még ennél is nagyobb sokkot jelent, hogy egyikükkel sem közölték előre az úti célt...

a Guanabara-öböl

A lesoványodott és kiéhezett franciák a Guanabara-öbölbe érkeztek meg, a mai Serigipe-szigeten verve tanyát, ahol hosszas küszködés után, évek alatt sikerült felépíteniük a Coligny-erődöt, Délszaki Franciaország első és egyben utolsó támaszpontját. Miután többé-kevésbé berendezkedtek a szigeten, igyekeztek felvenni a kapcsolatot a szárazföldön élő emberevő tupi indiánokkal, ugyanis az élelemnek és az édesvíznek igencsak híján voltak, és cserekereskedelemből reméltek megélni. Az indiánokhoz való közeledés viszont újabb, inkább kellemetlen meglepetéseket tartogatott az újdonsült telepesek számára...

Az érzékletes leírásoknak köszönhetően könnyen a kényszerűségből hódítónak állt bűnözők helyébe képzelhetjük magunkat, akik a szabadság (vagy legalábbis a börtönbüntetés lerövidítése reményében) vállalták, hogy örökre távoznak szülőföldjükről, mindent és mindenkit ott hagynak, akit valaha ismertek. Könnyen elképzelhető, hogy mekkora lelkesedéssel támogatják a végletekig, már szinte őrültségbe hajló mértékben elkötelezett máltai keresztes lovag kolóniaalapító terveit... főleg egy viszontagságokkal teli több hónapos hajóút után.

Nicolas Durand de Villegagnon

Villegagnon jellemének és viselkedésének változása végigkíséri az egész történetet. Eleinte csupán az elszánt, de bátor és nagyjából józan, bár kissé furcsa parancsnok látszik belőle, majd mind szigorúbbá válik, miközben egyre inkább elrugaszkodik a valóságtól. Ennek a folyamatnak a betetőzése a kálvinisták érkezése a szigetre, és a velük való összetűzés, majd ennek az elmérgesedése. Utóbbi történések, és a (nem túl részletesen kifejtett, csak a lényegre koncentráló) teológiai fejtegetések, illetve néhány szinte véletlenül elejtett mondat, bepillantást engednek a tizenhatodik század közepének hitéletébe, az akkor legfontosabb vallási kérdésekbe, a katolikusok és hugenották közti háborúskodás hátterébe.

Ezt a meglepően könnyen olvasható művet, mint az összes (jó) történelmi regényt nem kevés kutatómunka előzte meg (ahogy azt Rufin a könyv végén ki is fejti pár oldalban), így teljesen korhű és életszerű mind a karakterek gondolkodásának, mind az expedíció körülményeinek leírása. Száraz történelemkönyvek végigrágása helyett pedig ebből az ugyan többé-kevésbé kiszámítható, de lendületes és élettel teli történetből is rengeteget tanulhatunk az 1500-as évek Európájáról és Amerikájáról.