2014. április 13., vasárnap

Nicholas Christopher: Bestiárium

Nicholas Christopher legújabb könyve (és egyben az első magyarul megjelent), a Bestiárium egy csodálatosan megírt mágikus realista történet. Az író a dél-amerikai szerzők körében korábban is népszerű műfajt (gondoljunk csak Gabriel García Marquezre, Luis Borgesre vagy Jorge Amadora) sikeresen honosította meg az észak-amerikai kontinensen is, ami az európaiak számára sem teljesen idegen (ha mást nem, Kafkát és/vagy Hoffmant a többség biztosan olvasott középiskolában).


A könyv a főszereplő, Xeno Atlas életútját mutatja be, gyerekkortól a középkorúságig. Olasz édesanyja belehalt a szülésbe, görög apja (aki nem mellesleg tengerész) pedig egész életében inkább csak anyagilag támogatta. A Bronxban felnőtt férfi így hamarabb megismerkedett a magánnyal, mint legtöbb kortársa, de így is mindig volt mellette valaki: a nagyanyja (anyai ágról az egyetlen, aki akár csak szóba is állt a fiúval), egy iskolai barát vagy Evgénia, az albán gyerekfelügyelő. És az állatszellemek.

Xenonak nagyanyja már egészen kicsi korától kezdve mesél az állatokról és az állatszellemekről, amelyek mindenhol ott vannak: a szobában, az utcán, a parkokban, az emberekben, akiknek külseje visszatükrözi előző életüket. Az egyszárnyú gólyáról, ami átrepült az Alpok felett és a kígyóról, ami megzabálta a Holdat. És Silvanáról, a nagyanyjáról (tehát Xeno ükanyjáról), aki nem ember volt, hanem egy driád, vagyis erdei nimfa. Silvana a vadonból érkezett, így rendkívül erősen kötődött az állatok világához. Egy szicíliai erdőben találták meg, és sem olaszul, sem görögül nem tudott írni-olvasni, viszont fejből szavalta Homérosz hőskölteményeit - ógörög nyelven. Látta az állatok szellemeit, értette az állatok nyelvét, a madarak pedig a vállára szálltak. Adottságai közül az ükunokában csak az állatszellemekre való fogékonyság maradt meg, ám a korral ez is egyre inkább elhalványul.


Az állatok iránt való érdeklődés azonban nem hogy fakulna, de még erősödik is, legyenek azok valósak vagy kitaláltak. Xeno azonban jó darabig nem tud ezzel mit kezdeni, egészen amíg az egyik történelemórán tudomást nem szerez a bestiáriumok létezéséről. Onnantól fogva viszont ezeknek a könyveknek szenteli az életét, egészen pontosan pedig az úgynevezett Karaván Bestiárium felkutatásának, amelyben azoknak a lényeknek a felsorolása és leírása található, amelyek nem léphettek Noé bárkájára...
Aki izgalmas kalandokra számít, annak sajnos csalódnia kell majd a könyvben, de ez egyáltalán nem jelenti, hogy lapos lenne a történet: a könyvtárakban és levéltárakban való kutakodást elég nehéz lenne részletekbe menően pláne érdekfeszítően visszaadni. Szerencsére Christopher megkíméli az olvasókat a kutatómunka részleteitől (a hatás kedvéért azért néhány lábjegyzetből értesülünk egy-két elátkozott állatról, mint például a sokak által ismert főnix, ami talán a legellentmondásosabb mitológiai teremtmény), helyette a helyszínek és a szereplők minél érzékletesebb leírására törekszik. És elég jól sikerül: a szereplők bármelyike, az a főszereplőktől kezdve azokig, akik csak egyszer-kétszer bukkannak fel, valamennyien mintha a valódi életből léptek volna át a könyv lapjaira, hogy egy kicsit a történet részei legyenek. Ez nem egy tündérmese, nincsenek csodák (hacsak azt nem vesszük csodának, hogy Xenonak mekkora szerencséje van a kutatásban), és a különböző emberek jellemfejlődéséről alkotott kép is hátborzongatóan (szomorúan) életszerű. A boldog gyerekekből megkeseredett felnőttek lesznek, a boldog felnőttekből egy tragédia után roncsok, a háborús veterán nem hős és nem bűnös, csak ember, akinek megvannak a maga démonjai.

Aberdeen bestiárium
A Bestiárium nem az a típusú könyv, amit azért szeret meg az ember, mert egy másik világba repíti el, és egy időre megfeledkezhet minden gondjáról; hanem az a fajta történet, amit azért nem bír letenni, mert úgy érzi, hogy ez akár itt és most is történhet. Pontosabban történhetett abban a világban, amiben mi is élünk, abban a vietnami háborúban, abban a Velencében és azon a Szicílián, nem pedig egy párhuzamos univerzumban. A történetvezetés lendületes, magával ragadó, ami szinte letehetetlenné teszi a könyvet azok számára is, akik nem különösebben érdeklődnek a „bölcsész” kutatómunka iránt. Néha azért mégis érdemes megállni és elgondolkozni, amikor a bestiárium utáni kutatás egy-egy közjátékában egy-két komolyabb gondolat hangzik el.
Összességében a Bestiárium egy gyönyörűen megírt, kerek történet, szép kezdéssel, és nem túlságosan szájbarágós-tanulságos lezárással. Ha Nicholas Christopher korábban megjelnt művei is hasonló színvonalon íródtak, akkor nagy kár, hogy magyarul még egyik sem jelent meg. A karakterek nagyon is élők, és nem csak tulajdonságaik, hanem gondolataik és cselekedeteik alapján is. A helyszínek pedig sokak számára ismerősek lehetnek, akárcsak a huszadik század második felének eseményei, ami a könnyen olvasható stílus mellett még közelebb hozza a világot az olvasóhoz. Bátran a kezükbe vehetik a mágikus realizmus rajongói, és azok is, akik éppen csak ismerkednek a műfajjal. Vagy akik szeretnének elszakadni a mindennapoktól, de nem túlságosan.

2014. január 5., vasárnap

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete

Jonathan Stroud a Bartimaeus-trilógiával (illetve most már tetralógiával) robbant be a hazai és nemzetközi köztudatba, bár voltak korábbi művei is (ezek közül a Sárkánytüzet magyarra is lefordították). ugyan én még titokban reménykedtem, hogy a Salamon király gyűrűje után elkísérhetjük Bartimaeust korábbi vagy éppen későbbi kalandjaira is, azért új, némileg eltérő témájú sorozat ellen is nehéz lenne kifogást emelni.

2013. december 25., szerda

Lauren Beukes: Zoo City

Lauren Beukes (nem véletlenül) híres urban fantasy-regénye a Moxyland-hez hasonlóan Dél-Afrikában, Johannesburgban játszódik. Főhőse egy évekkel korábban állatosodott (egy Lajhárja van), középkorú nő, Zinzi December, aki shavi-ja segítségével más emberek elveszett tárgyait kutatja fel. Szigorúan tárgyakat. Eltűnt személyeket soha.

Az állatosodás különös jelenség, hogy mikor kezdődött pontosan, és hogy megy végbe, azt a kutatások ellenére senki nem tudja megmondani. Vannak tudományos és spirituális magyarázatok az állatok feltűnésére és az Örvényre, ami végül elviszi őket, de az igazság kiderítése még várat magára. A rabok mellett, akik valamilyen úton-módon egy másik ember haláláért felelősek, egyszer csak feltűnnek az állatok - Lajhár, Mongúz, Tapír, Veréb, Oroszlán, és a többi -, és onnantól fogva az illető különleges shavi-val, képességgel rendelkezik. Kinek erősebb, kinek gyengébb, de mindenkinek van. Nincs kivétel.



2013. november 12., kedd

Jean-Cristophe Rufin: Brazilvörös

Jean-Cristophe Rufin történelmi regénye ezúttal a nagy földrajzi felfedezések korába (a tizenhatodik század közepére), a vallásháborúkat megelőző évekbe röpíti vissza az olvasót, amikor az Európán kívüli világ még szinte ismeretlen volt és veszélyekkel teli (legalábbis az európaiak számára). Az ötlet akkor se lenne rossz, ha Rufin találtan volna ki, attól viszont csak még izgalmasabb lesz, hogy a könyv alapját valóban megtörtént események adják, és szereplőinek nagy része (Villegagnon, Mem de Sá, Richer, Thévet, Jean léry, stb.) is valóban létezett személy.

A történet Franciaország történelmének egy különös módon elfeledett kis szegletét dolgozza fel: nevezetesen amikor a franciák úgy döntöttek, hogy márpedig Brazília nem lehet egyedül a portugáloké, ők is részt követelnek belőle, és ennek érdekében egy három hajóból álló gyarmatosító "expedíciót" indítottak Amerika felé. A fedélzeten a matrózokon kívül leginkább a telepesek utaztak, akiknek nagy része börtönből kiengedett bűnöző volt - ezen kívül pedig még hat gyereket vittek magukkal, hogy megtanulják az indiánok nyelvét, és tolmácsként segíteni tudják az újdonsült telep boldogulását.

2013. október 2., szerda

David Mitchell: Szellemírók

David Mitchell Szellemírók című regénye szédítően izgalmas, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató utazásra visz minket Okinavától Szentpéterváron keresztül New Yorkig, miközben ellátogathatunk Tokióba, Honkongba, Mongóliába, Londonba és az írországi Clear-szigetre is. Szorosan nyomában maradunk a városról városra és testről testre járó szellemnek, aki otthontalanul bolyongva keresi a választ saját létére és a neki rendelt életformára. Eközben pedig mi magunk is szinte szellemmé válunk, belebújva az éppen aktuális "gazdatest" bőrébe és életébe, akiket laza, sokszor szinte láthatatlan szálak fűznek össze egymással.

Aki úgy kezd neki a könyvnek, mint én, azaz semmit nem tud róla, és még a borító hátsó oldalán levő rövidke leírást sem olvassa el, annak az első pár fejezet után még külön fejtörést jelent, hogy mi közük egymáshoz ezeknek a történeteknek, melyek sem szereplőikben, sem helyszíneikben nem közösek? Hogy lesz ezekből a villanásokból, töredékekből egy kerek egész?

2013. augusztus 17., szombat

Lisa Halabi/Núr al-Husszein: A nők tartják az égbolt felét

A kétkötetes önéletrajz egy amerikai nő hihetetlen és lenyűgöző történetét meséli el. Lisa Halabi egy jómódú arab-amerikai családba született céltudatos nő, akinek sikerült felvételt nyernie a Princeton Egyetem első olyan évfolyamára, ami nőket is fogadott, majd 1974-ben építész-várostervezői diplomát kapott itt. Amerikában született, de a sors úgy hozta, hogy élete nagy részét a Közel-Keleten töltse.

Édesapja révén Lisa megismerkedett Jordánia köztiszteletben álló királyával, Mohamed próféta egyenes ági leszármazottával, Husszein királlyal. És itt kezdődik a "tündérmese": a király beleszeretett a nála tizenhat évvel fiatalabb nőbe, és nem is olyan sokára össze is házasodtak. Lisa új nevet kapott: ettől fogva ő lett Núr al-Husszein (lefordítva Husszein fénye), Jordánia királynéja. Nem csak felesége lett Husszeinnek, hanem társa, jóban és rosszban egyaránt, illetve a király gyermekeinek mostohaanyja.

Núr nem "csak" felesége lett a királynak, hanem maga is aktívan részt vett, vagyis részt vesz Jordánia fejlesztésében. A király egész életében a békéért harcolt egy feszültségekkel és háborúkkal teli övezetben, és nem mondhatnánk, hogy könnyű dolga volt - gondoljunk csak a mai napig rendezetlen izraeli-palesztin helyzetre, az öbölháborúra vagy az iraki háborúra. Núr királyné mindent megtett, hogy támogassa a férjét és segítse a jordán népet. Elsősorban gyerekeket és a szegényebbek önfenntartását segítő programokat indított, közben támogatva az ökoturizmust és a hagyományos jordán kézművességet.

Núr királyné írásán keresztül betekinthetünk egy politikus házaspár (nem létező) magánéletébe. Minden nap halljuk, hogy mekkora hatalma van a sajtónak, milyen gyorsan terjednek a (főleg rosszindulatú) pletykák), és hogyan járja körbe a világot órák alatt egy-egy hamis hír. Számomra mégis megdöbbentő volt azzal szembesülni, hogy sokan mennyire semmibe veszik a magánéletet, és hogy teljesen alaptalan, mégis erősen tekintélyromboló álhírek milyen gyorsan és gyakran keletkeznek, és járnak körbe. Ezeknek a kezelése hírtől és időponttól függ: mint a királyné egy idő után magától is rájött, általában a legcélszerűbb egyszerűen tudomást sem venni róluk, habár ez egy nő számára, aki a háttérből egyszerre főcím lett az újságok első oldalán, nyilván nem könnyű. Vannak azonban időszakok, amikor nem lehet szó nélkül elmenni egy-egy rágalmazó írás mellett, de az volt az érzésem, hogy médiával folytatott küzdelem ebben az esetben is inkább kétségbeesett szélmalomharchoz hasonlít...

Azt is megtudhatjuk, hogy az emberekben általában élő kép a teljes díszben és koronával utazó királyokról és királynékról meglehetősen hamis - legalábbis ami a jordán uralkodó-házaspárt illeti, ők jobban szeretnék egyszerűbb öltözetben mutatkozni. Azt is megtudhatjuk, hogy kapott a királyné egyszer tevét fényképezőgép helyett, és hogy hogyan tettek tűvé Husszeinért nem egyszer fél városokat, amikor a király megszökött egy kis magánrepülésre.

Azon kívül, hogy a kétkötetes önéletrajz érdekes, kellemesen olvasható stílusban megírt igaz történet, nem csak a politikai játszmák hátterébe enged bepillantani minket, hanem segít árnyalni a manapság meglehetősen egyoldalú képet, amit az arabokról kapunk a nyugati hírcsatornákon keresztül, és az izralei-palesztin konfliktus hátteréről is talán kicsit többet tudhatunk meg. Még ha nem is veszünk készpénznek minden egyes részletet, mindenképpen érdemes végigolvasni mind a két kötetet, első betűtől az utolsóig, hiszen ez a "tündérmese" nem csak politikáról, árulásokról és háborúkról szól, hanem emberi értékekről, kitartásról, reményről, és arról, hogy minden éremnek két oldala van. Meg persze arról, hogy miért is igaz az ősi mondás, hogy a nők tartják az égbolt felét.

2013. augusztus 15., csütörtök

John Scalzi: Az utolsó gyarmat

John Perry már nem katona, és nem is zöld. Letelepedett a Huckleberry nevű bolygóra Jane-nel (aki már szintén nem zöld), és Zoë-val (aki nem is volt zöld). Ha jobban belegondolunk, a család kicsit furcsa: John valójában már 88 éves, Jane pedig csak egy évvel idősebb a kamasz, és nem mellesleg meglehetősen eszes Zoë-nál, de azért elég jól kijönnek egymással. Mellékállásban ciroktermesztéssel, főállásban békebíráskodással, illetve csendőrséggel foglalkoznak.

Aztán egy szép napon beállít Rybicki tábornok, mint derült égből a villámcsapás, és közli a házaspárral, hogy kiválasztották őket egy újonnan telepítendő gyarmat élére. Nem túl hosszas mérlegelés után elvállalják a feladatot, és útra is kelnek kétezer-ötszáz kiválasztott telepessel egy új bolygó, a Roanoke felé. Aztán, amikor odaérkeznek, kiderül, hogy alaposan félrevezették őket, a gyarmatosítás nem csak egy új kolónia alapítását jelenti ebben az esetben, hanem az Gyarmati Véderő körmönfont tervének egy része csupán. 

A telepesek foggal-körömmel harcolnak a fennmaradásért a szokatlan körülmények között, sikeresen felépítik a magkolóniát, és a földművelésbe is belekezdenek. Egy év leteltével azonban ismét teljesen új körülmények nem állnak fel... a Galaxis ugyanis egyre kevésbé táplál barátságos érzéseket az emberiség felé(oké, ha pontosak akarunk lenni, most már kifejezetten ellenséges), és az események központjába hirtelen a Roanoke kerül a maga kétezer-ötszáz telepesével.


Az Utolsó gyarmat olvasása közben nehéz eldönteni, mikor is indul be valójában a történet. Amikor azt hinné az ember, hogy most aztán már semmi meglepetés nem jöhet, következik egy újabb csavar, és gyakran csak az utolsó pillanat után derül ki, hogy valójában mi történik. Ezúttal a háború katonai oldala helyett a politikai fordulatok és cselszövések vannak jobban kiemelve (de azért természetesen a lövöldözős-gyilkolászós oldal is kap szerepet, csak jóval kevesebbet, mint az előző két részben). Az ember egy idő után felhagy az agyalással, és beletörődik, hogy valami majd úgyis történni fog, aztán pedig szinte levegő után kapkod, annyi meglepetés éri, de előre kitalálni az eseményeket szinte képtelenség. 

Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már most tudjuk, hogy a sorozat nem trilógia lesz (mint azt Scalzi eredetileg tervezte), angolul már kiadták a sorozat következő részét, ami a Zoe's Tale címre hallgat, az ötödik könyvet, a Human Division-t pedig 2013 januárjától áprilisáig jelentették meg e-book formájában fejezetenként, majd májusban papírkötésben is. Úgyhogy nekünk nincs is más dolgunk, csak várni, hogy magyarul is megjelenjen...