Jean-Cristophe Rufin: Brazilvörös

Jean-Cristophe Rufin történelmi regénye ezúttal a nagy földrajzi felfedezések korába (a tizenhatodik század közepére), a vallásháborúkat megelőző évekbe röpíti vissza az olvasót, amikor az Európán kívüli világ még szinte ismeretlen volt és veszélyekkel teli (legalábbis az európaiak számára). Az ötlet akkor se lenne rossz, ha Rufin találtan volna ki, attól viszont csak még izgalmasabb lesz, hogy a könyv alapját valóban megtörtént események adják, és szereplőinek nagy része (Villegagnon, Mem de Sá, Richer, Thévet, Jean léry, stb.) is valóban létezett személy.

A történet Franciaország történelmének egy különös módon elfeledett kis szegletét dolgozza fel: nevezetesen amikor a franciák úgy döntöttek, hogy márpedig Brazília nem lehet egyedül a portugáloké, ők is részt követelnek belőle, és ennek érdekében egy három hajóból álló gyarmatosító "expedíciót" indítottak Amerika felé. A fedélzeten a matrózokon kívül leginkább a telepesek utaztak, akiknek nagy része börtönből kiengedett bűnöző volt - ezen kívül pedig még hat gyereket vittek magukkal, hogy megtanulják az indiánok nyelvét, és tolmácsként segíteni tudják az újdonsült telep boldogulását.

David Mitchell: Szellemírók

David Mitchell Szellemírók című regénye szédítően izgalmas, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató utazásra visz minket Okinavától Szentpéterváron keresztül New Yorkig, miközben ellátogathatunk Tokióba, Honkongba, Mongóliába, Londonba és az írországi Clear-szigetre is. Szorosan nyomában maradunk a városról városra és testről testre járó szellemnek, aki otthontalanul bolyongva keresi a választ saját létére és a neki rendelt életformára. Eközben pedig mi magunk is szinte szellemmé válunk, belebújva az éppen aktuális "gazdatest" bőrébe és életébe, akiket laza, sokszor szinte láthatatlan szálak fűznek össze egymással.

Aki úgy kezd neki a könyvnek, mint én, azaz semmit nem tud róla, és még a borító hátsó oldalán levő rövidke leírást sem olvassa el, annak az első pár fejezet után még külön fejtörést jelent, hogy mi közük egymáshoz ezeknek a történeteknek, melyek sem szereplőikben, sem helyszíneikben nem közösek? Hogy lesz ezekből a villanásokból, töredékekből egy kerek egész?

Lisa Halabi/Núr al-Husszein: A nők tartják az égbolt felét

A kétkötetes önéletrajz egy amerikai nő hihetetlen és lenyűgöző történetét meséli el. Lisa Halabi egy jómódú arab-amerikai családba született céltudatos nő, akinek sikerült felvételt nyernie a Princeton Egyetem első olyan évfolyamára, ami nőket is fogadott, majd 1974-ben építész-várostervezői diplomát kapott itt. Amerikában született, de a sors úgy hozta, hogy élete nagy részét a Közel-Keleten töltse.

Édesapja révén Lisa megismerkedett Jordánia köztiszteletben álló királyával, Mohamed próféta egyenes ági leszármazottával, Husszein királlyal. És itt kezdődik a "tündérmese": a király beleszeretett a nála tizenhat évvel fiatalabb nőbe, és nem is olyan sokára össze is házasodtak. Lisa új nevet kapott: ettől fogva ő lett Núr al-Husszein (lefordítva Husszein fénye), Jordánia királynéja. Nem csak felesége lett Husszeinnek, hanem társa, jóban és rosszban egyaránt, illetve a király gyermekeinek mostohaanyja.

Núr nem "csak" felesége lett a királynak, hanem maga is aktívan részt vett, vagyis részt vesz Jordánia fejlesztésében. A király egész életében a békéért harcolt egy feszültségekkel és háborúkkal teli övezetben, és nem mondhatnánk, hogy könnyű dolga volt - gondoljunk csak a mai napig rendezetlen izraeli-palesztin helyzetre, az öbölháborúra vagy az iraki háborúra. Núr királyné mindent megtett, hogy támogassa a férjét és segítse a jordán népet. Elsősorban gyerekeket és a szegényebbek önfenntartását segítő programokat indított, közben támogatva az ökoturizmust és a hagyományos jordán kézművességet.

Núr királyné írásán keresztül betekinthetünk egy politikus házaspár (nem létező) magánéletébe. Minden nap halljuk, hogy mekkora hatalma van a sajtónak, milyen gyorsan terjednek a (főleg rosszindulatú) pletykák), és hogyan járja körbe a világot órák alatt egy-egy hamis hír. Számomra mégis megdöbbentő volt azzal szembesülni, hogy sokan mennyire semmibe veszik a magánéletet, és hogy teljesen alaptalan, mégis erősen tekintélyromboló álhírek milyen gyorsan és gyakran keletkeznek, és járnak körbe. Ezeknek a kezelése hírtől és időponttól függ: mint a királyné egy idő után magától is rájött, általában a legcélszerűbb egyszerűen tudomást sem venni róluk, habár ez egy nő számára, aki a háttérből egyszerre főcím lett az újságok első oldalán, nyilván nem könnyű. Vannak azonban időszakok, amikor nem lehet szó nélkül elmenni egy-egy rágalmazó írás mellett, de az volt az érzésem, hogy médiával folytatott küzdelem ebben az esetben is inkább kétségbeesett szélmalomharchoz hasonlít...

Azt is megtudhatjuk, hogy az emberekben általában élő kép a teljes díszben és koronával utazó királyokról és királynékról meglehetősen hamis - legalábbis ami a jordán uralkodó-házaspárt illeti, ők jobban szeretnék egyszerűbb öltözetben mutatkozni. Azt is megtudhatjuk, hogy kapott a királyné egyszer tevét fényképezőgép helyett, és hogy hogyan tettek tűvé Husszeinért nem egyszer fél városokat, amikor a király megszökött egy kis magánrepülésre.

Azon kívül, hogy a kétkötetes önéletrajz érdekes, kellemesen olvasható stílusban megírt igaz történet, nem csak a politikai játszmák hátterébe enged bepillantani minket, hanem segít árnyalni a manapság meglehetősen egyoldalú képet, amit az arabokról kapunk a nyugati hírcsatornákon keresztül, és az izralei-palesztin konfliktus hátteréről is talán kicsit többet tudhatunk meg. Még ha nem is veszünk készpénznek minden egyes részletet, mindenképpen érdemes végigolvasni mind a két kötetet, első betűtől az utolsóig, hiszen ez a "tündérmese" nem csak politikáról, árulásokról és háborúkról szól, hanem emberi értékekről, kitartásról, reményről, és arról, hogy minden éremnek két oldala van. Meg persze arról, hogy miért is igaz az ősi mondás, hogy a nők tartják az égbolt felét.

John Scalzi: Az utolsó gyarmat

John Perry már nem katona, és nem is zöld. Letelepedett a Huckleberry nevű bolygóra Jane-nel (aki már szintén nem zöld), és Zoë-val (aki nem is volt zöld). Ha jobban belegondolunk, a család kicsit furcsa: John valójában már 88 éves, Jane pedig csak egy évvel idősebb a kamasz, és nem mellesleg meglehetősen eszes Zoë-nál, de azért elég jól kijönnek egymással. Mellékállásban ciroktermesztéssel, főállásban békebíráskodással, illetve csendőrséggel foglalkoznak.

Aztán egy szép napon beállít Rybicki tábornok, mint derült égből a villámcsapás, és közli a házaspárral, hogy kiválasztották őket egy újonnan telepítendő gyarmat élére. Nem túl hosszas mérlegelés után elvállalják a feladatot, és útra is kelnek kétezer-ötszáz kiválasztott telepessel egy új bolygó, a Roanoke felé. Aztán, amikor odaérkeznek, kiderül, hogy alaposan félrevezették őket, a gyarmatosítás nem csak egy új kolónia alapítását jelenti ebben az esetben, hanem az Gyarmati Véderő körmönfont tervének egy része csupán. 

A telepesek foggal-körömmel harcolnak a fennmaradásért a szokatlan körülmények között, sikeresen felépítik a magkolóniát, és a földművelésbe is belekezdenek. Egy év leteltével azonban ismét teljesen új körülmények nem állnak fel... a Galaxis ugyanis egyre kevésbé táplál barátságos érzéseket az emberiség felé(oké, ha pontosak akarunk lenni, most már kifejezetten ellenséges), és az események központjába hirtelen a Roanoke kerül a maga kétezer-ötszáz telepesével.


Az Utolsó gyarmat olvasása közben nehéz eldönteni, mikor is indul be valójában a történet. Amikor azt hinné az ember, hogy most aztán már semmi meglepetés nem jöhet, következik egy újabb csavar, és gyakran csak az utolsó pillanat után derül ki, hogy valójában mi történik. Ezúttal a háború katonai oldala helyett a politikai fordulatok és cselszövések vannak jobban kiemelve (de azért természetesen a lövöldözős-gyilkolászós oldal is kap szerepet, csak jóval kevesebbet, mint az előző két részben). Az ember egy idő után felhagy az agyalással, és beletörődik, hogy valami majd úgyis történni fog, aztán pedig szinte levegő után kapkod, annyi meglepetés éri, de előre kitalálni az eseményeket szinte képtelenség. 

Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már most tudjuk, hogy a sorozat nem trilógia lesz (mint azt Scalzi eredetileg tervezte), angolul már kiadták a sorozat következő részét, ami a Zoe's Tale címre hallgat, az ötödik könyvet, a Human Division-t pedig 2013 januárjától áprilisáig jelentették meg e-book formájában fejezetenként, majd májusban papírkötésben is. Úgyhogy nekünk nincs is más dolgunk, csak várni, hogy magyarul is megjelenjen...

Mitch Albom: Az Idő Ura

Műfaját tekintve? Hmmm... nem tudnám besorolni. Tulajdonképpen mindenkinek szól, aki úgy érzi, nincs elég ideje - legyen az illető tinédzser vagy kilencven éves.

"Egyedül az ember méri az időt.
Egyedül az ember jelzi harangszóval az órát.
Egyedül az ember éli át azt a bénító félelmet, amit a többi teremtmény nem ismer.
A félelmet, hogy kifut az időből."

Dor volt az első ember, aki elkezdte mérni az időt. Számolt, mért, készített napórát, vízórát, megalkotta az első naptárat.Ez volt a mindene. Meg Alli, akit végül feleségül is vett.
És ezzel megpecsételte az emberiség sorsát. A sajátjáról nem is beszélve.

Dor ezután hatezer évig üldögél egy barlangban, időért könyörgő hangok millióit hallgatva. Ez a büntetése, amiért elkezdte mérni az időt. Egy nap - a mi időszámításunk szerint nem is olyan régen - esélyt kap rá, hogy beteljesítse a sorsát. Meg kell változtatni két ember életét: egy tizenéves szerelmes lányét, aki azt szeretné, ha gyorsabban telne az idő; és egy halálhoz közeli rákos üzletemberét, aki meg szeretné hosszabbítani az életét.

A téma már agyon van csócsálva, és sok újdonságot nem tartogat. De nem is ez a lényeg. Hiába írták már meg számtalanszor, hiába végtelenül közhelyesek az időről szóló írások, hiába húzzák sokan a szájukat Coelho neve hallatán (amúgy én se vagyok oda az írásaiért), hiába legyintenek, hogy persze, mégis egyre több a rohanó, boldogtalan ember, akinek nincs ideje semmire.

Nincs ideje, mondjuk, holott mindenkinek ugyanannyi idő jut: hatvan percből álló huszonnégy óra egy napra, hét nap egy hétre.Az idő múlásának érzékelése az, ami szubjektív. Sarah Lemon (alias Limonádé), a népszerűtlen és nem kifejezetten szép, ámde jól tanuló lány azt szeretné, ha gyorsabban telnének a percek, hogy álmai fiújával (aki amúgy egy bunkó köcsög) találkozhasson, míg a rákkal küszködő Victor Delamonte, az alulról felkapaszkodott multimilliomos szeretné meghosszabbítani földi tartózkodásának idejét, és folyamatosan úgy érzi, kifut az időből.

Dor őket kettőjüket választja ki a milliónyi ember közül, hogy aztán a saját szenvedésének is véget vethessen. Mivel sok idő telt el a Földön, mióta ő utoljára a bőrén érezte a nap sugarait, még sok mindent kell megtanulnia a modern világról. Ennek azonban semmi akadálya: ő az Idő Ura, és ha megállítani nem is, de lelassítani le tudja az időt, hogy hetek helyett pillanatok alatt tanuljon meg mindent, amire szüksége van a boldoguláshoz.

De vajon hogy fogja elérni, hogy ez a két, egymástól oly távol álló ember megértse, mit jelent az idő valójában? Érdemes végig olvasni a könyvet, még ha néha kicsit bugyutának is tűnik, és utána elgondolkodni azon, hogy mi az, ami tényleg fontos az életben, is mi az, amiről csak bemagyarázzuk magunknak, hogy az...

Philip Reeve: Ragadozó városok

A Ragadozó városok története érdekes világba repít minket. Valahol a viszonylag távoli jövőben járunk, miután az emberiség a hatvan perces háború után levegőbe repítette a bolygó nagy részét, meg a saját magáét is. A számítógépes technológia (az "ősztechnológia") teljesen elveszett, viszont a technika egy teljesen másik ága elképesztően fellendült. Ennek következtében jöttek létre a guruló városok, melyek prédára lesve járják a vadászmezőket.

Helyesebben szólva inkább csak járták. Ugyanis az elmúlt években megcsappant a zsákmányok száma és egyre nehezebb mozgásban tartani a nagyobb városokat. A guruló városok fénykorában a világvárosok megették a nagyvárosokat, a nagyvárosok a kisvárosokat, a kisvárosok pedig a falvakat, tanyákat. Csakhogy a préda jórészt elfogyott, a városok pedig egyre inkább éheznek.

London is egy a nagyobbfajta guruló városok közül. Az elmúlt éveket rejtőzködve töltötte, azonban most ismét kidugja az orrát a Nagy Vadászmezőre, és kelet felé tart...

Tom a történészek kasztjának egyik harmad osztályú tanonca, aki napjainak jó részét a múzeumi gyűjtemények porolgatásával tölti. Meglehetősen unalmas és egyhangú élete egy csapásra megváltozik azon a napon, amikor London a hosszú éhezés után ismét bekebelez egy bányászvárost, és a fiút leküldik a város gyomrába a múzeum számára értékes darabok után nézni. A fiú legnagyobb meglepetésére az általa csodált, szinte istenített fő történésszel találkozik a város gyomrában, aki a befalt város bevándorlói közül is szeretne körülnézni értékes darabok után. A bevándorlók között azonban akad egy sebhelyes lány, aki meg akarja gyilkolni a férfit, és Tomnak csodával határos módon, éppen csak hajszál híján sikerül megmentenie...

A történet határozottan fordulatos és izgalmas, az alapötlet pedig viszonylag jól kidolgozott, bár a gyakorlati megvalósíthatóságot tekintve vannak fenntartásaim, de erre majd egy-két ezer év múlva visszatérünk. Ugyan van néhány túlságosan gyors fordulat a történetben, ami kicsit összecsapottnak tűnik, de egy tizenpáréveseknek szóló könyvben még elmegy. Sajnos a karakterek kidolgozottságára nem mondható el ugyanez: sablonosak és nem kifejezetten élethűek, ami nagy kár, mert a történet tényleg ötcsillagos...

John Scalzi: Szellemhadtest

Az univerzum, ahol nem szívesen élnénk, azóta sem lett barátságosabb. Sőt, ami azt illeti, még ellenségesebb lett, legalábbis az emberek szempontjából, ugyanis három intelligens és eléggé brutális faj szövetkezett az emberiség elpusztítására. A rraey-ekre, akik szeretik az emberhúst, még emlékezünk, hozzájuk társulnak ősi ellenségeik, az eneshaiak, illetve a titokzatos obinok, akikről tulajdonképpen senki nem tud semmit.

Ja, meg egy áruló tudós. Egy ember, aki kiszolgáltatta saját faját a három ellenségnek. Illetve valójában ennél sokkal többet tett, de ezt még ráérünk megtudni. Mindenesetre az illető egy zseni, ebben az emberek és az ellenfelek is egyet kell értsenek: megoldotta az emberi tudatminta számítógépen való tárolását.

A háborút bármilyen eszközzel meg kell előzni, a Gyarmati Véderő pedig egyébként sem az erkölcsi aggályairól híres, így meglehetősen gyorsan az áruló férfi tudatának testbe töltéséről döntenek. És mivel legálisan akarják csinálni az egészet (már amennyire ez az egész legálisnak mondható), csak egyetlen lehetőség kínálkozik: egy Különlegesnek a testébe kell tölteni a tudatot.

Szóval, összegezzük a helyzetet: az emberiséget egy titkos szövetségbe tömörült triád fenyegeti, és az egyetlen lehetséges kiútnak a saját faját eláruló tudós tudatmintájának egy emberfeletti képességekkel rendelkező testbe töltése kínálkozik. Ha nem akarunk túl terjengősek lenni, akkor a helyzet nem túl biztató.

A Vének háborúja folytatásában kicsit elbúcsúzunk John Perry-től, és a Szellemhadtest... azaz a Különlegesek, a felnőttként születő, és gyorsan öregedő gyermekek életébe nyerhetünk mélyebb betekintést. Az áttöltési kísérlet úgy tűnik, hogy balul sül el: az áruló tudós helyett egy plusz Különleges katona születik, aki kicsit más, mint a többiek, és mivel a kutatóknak fogalmuk sincs, hová tűnt az áttöltött tudat, potenciálisan magában hordozza az árulás veszélyét. A férfit Jane Sagan alá osztják be, így most az ő életét is jobban megismerhetjük.

Kegyetlen verseny kezdődik a rejtélyek megfejtéséért. És a tét most az egész emberiség sorsa. Nem csak azoké, akik a gyarmatokon élnek, hanem azoknak a milliárdoknak a sorsa is kockán forog, akik a Földön tengetik az életüket.