Catheryne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

Catheryne M. Valente amerikai írónő könyvét műfajilag könnyű meghatározni: mese, méghozzá tündérmese a javából. A célkorosztály behatárolása már kicsit nehezebb: a mesék (vagyis inkább a mostanában megjelenő mesekönyvek) általában a gyerekeknek szólnak, A lány, aki körülhajózta Tündérföldet azonban több szempontból sem feltétlenül gyerektörténet, így tizenkét évesnél idősebbek is bátran kézbevehetik (sőt). A nyelvezet (szerencsére) még csak nyomokban sem hasonlít a mai gyerekkönyvek együgyűségig lebutított tőmondataira, és a történet is más értelmet kap gyerek- és felnőttszemmel olvasva (ebből a szempontból engem kicsit Michael Ende Momo-jára emlékeztet).

Szeptember (aki egyébként májusban született) egy omahai kisvárosban lakik hány mesét tudtok, ami Amerikából indul?) az anyukájával, aki motorokat javít, és az apukájával, aki katona. És Szeptember egy idő után igencsak megunja az otthonülést, a rózsaszín és sárga teáscsészéket meg a barátságos kiskutyát, így amikor a tizenkettedik születésnapja utáni estén a Zöld Szél megkérdezi, hogy van-e kedve vele repülni a leopárdján Tündérföldre, gondolkodás nélkül igent mond, és nem sokkal később egy olyan kalandban találja magát, aminek egészen biztosan semmi köze a teáscsészékhez vagy kedves kiskutyákhoz.

Janne Teller: Semmi

Janne Teller írónő műve bejárta a könyvek által bejárható életút mindkét végletét: megjelenését követően betiltották az iskolákban, egy évvel később viszont elnyerte a Gyermekkönyv-díjat a dán minisztériumtól, ma már kötelező olvasmány (amivel én személy szerint nagyjából annyira értek egyet, mint a magyar általános iskolai kötelezők nagy részével: egy átlag tizenhat éven aluli tininek nem adnám a kezébe), külföldön is több díjat nyert, ezenkívül színdarab és bábjáték formájában is előadják.

A történet rendkívül egyszerűen kezdődik: a nyolcadikos Pierre Anthon egy nap a következő szavakkal elhagyja az iskolapadot: Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá. És ezt teljesen komolyan gondolja. Az osztálytársak persze úgy döntenek, hogy bebizonyítják neki az ellenkezőjét, és elkészítik a Fontos Dolgok Halmát...

Nicholas Christopher: Bestiárium

Nicholas Christopher legújabb könyve (és egyben az első magyarul megjelent), a Bestiárium egy csodálatosan megírt mágikus realista történet. Az író a dél-amerikai szerzők körében korábban is népszerű műfajt (gondoljunk csak Gabriel García Marquezre, Luis Borgesre vagy Jorge Amadora) sikeresen honosította meg az észak-amerikai kontinensen is, ami az európaiak számára sem teljesen idegen (ha mást nem, Kafkát és/vagy Hoffmant a többség biztosan olvasott középiskolában).


A könyv a főszereplő, Xeno Atlas életútját mutatja be, gyerekkortól a középkorúságig. Olasz édesanyja belehalt a szülésbe, görög apja (aki nem mellesleg tengerész) pedig egész életében inkább csak anyagilag támogatta. A Bronxban felnőtt férfi így hamarabb megismerkedett a magánnyal, mint legtöbb kortársa, de így is mindig volt mellette valaki: a nagyanyja (anyai ágról az egyetlen, aki akár csak szóba is állt a fiúval), egy iskolai barát vagy Evgénia, az albán gyerekfelügyelő. És az állatszellemek.

---

Xenonak nagyanyja már egészen kicsi korától kezdve mesél az állatokról és az állatszellemekről, amelyek mindenhol ott vannak: a szobában, az utcán, a parkokban, az emberekben, akiknek külseje visszatükrözi előző életüket. Az egyszárnyú gólyáról, ami átrepült az Alpok felett és a kígyóról, ami megzabálta a Holdat. És Silvanáról, a nagyanyjáról (tehát Xeno ükanyjáról), aki nem ember volt, hanem egy driád, vagyis erdei nimfa. Silvana a vadonból érkezett, így rendkívül erősen kötődött az állatok világához. Egy szicíliai erdőben találták meg, és sem olaszul, sem görögül nem tudott írni-olvasni, viszont fejből szavalta Homérosz hőskölteményeit - ógörög nyelven. Látta az állatok szellemeit, értette az állatok nyelvét, a madarak pedig a vállára szálltak. Adottságai közül az ükunokában csak az állatszellemekre való fogékonyság maradt meg, ám a korral ez is egyre inkább elhalványul.


Az állatok iránt való érdeklődés azonban nem hogy fakulna, de még erősödik is, legyenek azok valósak vagy kitaláltak. Xeno azonban jó darabig nem tud ezzel mit kezdeni, egészen amíg az egyik történelemórán tudomást nem szerez a bestiáriumok létezéséről. Onnantól fogva viszont ezeknek a könyveknek szenteli az életét, egészen pontosan pedig az úgynevezett Karaván Bestiárium felkutatásának, amelyben azoknak a lényeknek a felsorolása és leírása található, amelyek nem léphettek Noé bárkájára...

Aki izgalmas kalandokra számít, annak sajnos csalódnia kell majd a könyvben, de ez egyáltalán nem jelenti, hogy lapos lenne a történet: a könyvtárakban és levéltárakban való kutakodást elég nehéz lenne részletekbe menően pláne érdekfeszítően visszaadni. Szerencsére Christopher megkíméli az olvasókat a kutatómunka részleteitől (a hatás kedvéért azért néhány lábjegyzetből értesülünk egy-két elátkozott állatról, mint például a sokak által ismert főnix, ami talán a legellentmondásosabb mitológiai teremtmény), helyette a helyszínek és a szereplők minél érzékletesebb leírására törekszik. És elég jól sikerül: a szereplők bármelyike, az a főszereplőktől kezdve azokig, akik csak egyszer-kétszer bukkannak fel, valamennyien mintha a valódi életből léptek volna át a könyv lapjaira, hogy egy kicsit a történet részei legyenek. Ez nem egy tündérmese, nincsenek csodák (hacsak azt nem vesszük csodának, hogy Xenonak mekkora szerencséje van a kutatásban), és a különböző emberek jellemfejlődéséről alkotott kép is hátborzongatóan (szomorúan) életszerű. A boldog gyerekekből megkeseredett felnőttek lesznek, a boldog felnőttekből egy tragédia után roncsok, a háborús veterán nem hős és nem bűnös, csak ember, akinek megvannak a maga démonjai.

Aberdeen bestiárium

A Bestiárium nem az a típusú könyv, amit azért szeret meg az ember, mert egy másik világba repíti el, és egy időre megfeledkezhet minden gondjáról; hanem az a fajta történet, amit azért nem bír letenni, mert úgy érzi, hogy ez akár itt és most is történhet. Pontosabban történhetett abban a világban, amiben mi is élünk, abban a vietnami háborúban, abban a Velencében és azon a Szicílián, nem pedig egy párhuzamos univerzumban. A történetvezetés lendületes, magával ragadó, ami szinte letehetetlenné teszi a könyvet azok számára is, akik nem különösebben érdeklődnek a „bölcsész” kutatómunka iránt. Néha azért mégis érdemes megállni és elgondolkozni, amikor a bestiárium utáni kutatás egy-egy közjátékában egy-két komolyabb gondolat hangzik el.
Összességében a Bestiárium egy gyönyörűen megírt, kerek történet, szép kezdéssel, és nem túlságosan szájbarágós-tanulságos lezárással. Ha Nicholas Christopher korábban megjelnt művei is hasonló színvonalon íródtak, akkor nagy kár, hogy magyarul még egyik sem jelent meg. A karakterek nagyon is élők, és nem csak tulajdonságaik, hanem gondolataik és cselekedeteik alapján is. A helyszínek pedig sokak számára ismerősek lehetnek, akárcsak a huszadik század második felének eseményei, ami a könnyen olvasható stílus mellett még közelebb hozza a világot az olvasóhoz. Bátran a kezükbe vehetik a mágikus realizmus rajongói, és azok is, akik éppen csak ismerkednek a műfajjal. Vagy akik szeretnének elszakadni a mindennapoktól, de nem túlságosan.

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete

Jonathan Stroud a Bartimaeus-trilógiával (illetve most már tetralógiával) robbant be a hazai és nemzetközi köztudatba, bár voltak korábbi művei is (ezek közül a Sárkánytüzet magyarra is lefordították). ugyan én még titokban reménykedtem, hogy a Salamon király gyűrűje után elkísérhetjük Bartimaeust korábbi vagy éppen későbbi kalandjaira is, azért új, némileg eltérő témájú sorozat ellen is nehéz lenne kifogást emelni.

Lauren Beukes: Zoo City

Lauren Beukes (nem véletlenül) híres urban fantasy-regénye a Moxyland-hez hasonlóan Dél-Afrikában, Johannesburgban játszódik. Főhőse egy évekkel korábban állatosodott (egy Lajhárja van), középkorú nő, Zinzi December, aki shavi-ja segítségével más emberek elveszett tárgyait kutatja fel. Szigorúan tárgyakat. Eltűnt személyeket soha.

Az állatosodás különös jelenség, hogy mikor kezdődött pontosan, és hogy megy végbe, azt a kutatások ellenére senki nem tudja megmondani. Vannak tudományos és spirituális magyarázatok az állatok feltűnésére és az Örvényre, ami végül elviszi őket, de az igazság kiderítése még várat magára. A rabok mellett, akik valamilyen úton-módon egy másik ember haláláért felelősek, egyszer csak feltűnnek az állatok - Lajhár, Mongúz, Tapír, Veréb, Oroszlán, és a többi -, és onnantól fogva az illető különleges shavi-val, képességgel rendelkezik. Kinek erősebb, kinek gyengébb, de mindenkinek van. Nincs kivétel.

Jean-Cristophe Rufin: Brazilvörös

Jean-Cristophe Rufin történelmi regénye ezúttal a nagy földrajzi felfedezések korába (a tizenhatodik század közepére), a vallásháborúkat megelőző évekbe röpíti vissza az olvasót, amikor az Európán kívüli világ még szinte ismeretlen volt és veszélyekkel teli (legalábbis az európaiak számára). Az ötlet akkor se lenne rossz, ha Rufin találtan volna ki, attól viszont csak még izgalmasabb lesz, hogy a könyv alapját valóban megtörtént események adják, és szereplőinek nagy része (Villegagnon, Mem de Sá, Richer, Thévet, Jean léry, stb.) is valóban létezett személy.

A történet Franciaország történelmének egy különös módon elfeledett kis szegletét dolgozza fel: nevezetesen amikor a franciák úgy döntöttek, hogy márpedig Brazília nem lehet egyedül a portugáloké, ők is részt követelnek belőle, és ennek érdekében egy három hajóból álló gyarmatosító "expedíciót" indítottak Amerika felé. A fedélzeten a matrózokon kívül leginkább a telepesek utaztak, akiknek nagy része börtönből kiengedett bűnöző volt - ezen kívül pedig még hat gyereket vittek magukkal, hogy megtanulják az indiánok nyelvét, és tolmácsként segíteni tudják az újdonsült telep boldogulását.

David Mitchell: Szellemírók

David Mitchell Szellemírók című regénye szédítően izgalmas, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató utazásra visz minket Okinavától Szentpéterváron keresztül New Yorkig, miközben ellátogathatunk Tokióba, Honkongba, Mongóliába, Londonba és az írországi Clear-szigetre is. Szorosan nyomában maradunk a városról városra és testről testre járó szellemnek, aki otthontalanul bolyongva keresi a választ saját létére és a neki rendelt életformára. Eközben pedig mi magunk is szinte szellemmé válunk, belebújva az éppen aktuális "gazdatest" bőrébe és életébe, akiket laza, sokszor szinte láthatatlan szálak fűznek össze egymással.

Aki úgy kezd neki a könyvnek, mint én, azaz semmit nem tud róla, és még a borító hátsó oldalán levő rövidke leírást sem olvassa el, annak az első pár fejezet után még külön fejtörést jelent, hogy mi közük egymáshoz ezeknek a történeteknek, melyek sem szereplőikben, sem helyszíneikben nem közösek? Hogy lesz ezekből a villanásokból, töredékekből egy kerek egész?