Janne Teller: Semmi

Janne Teller írónő műve bejárta a könyvek által bejárható életút mindkét végletét: megjelenését követően betiltották az iskolákban, egy évvel később viszont elnyerte a Gyermekkönyv-díjat a dán minisztériumtól, ma már kötelező olvasmány (amivel én személy szerint nagyjából annyira értek egyet, mint a magyar általános iskolai kötelezők nagy részével: egy átlag tizenhat éven aluli tininek nem adnám a kezébe), külföldön is több díjat nyert, ezenkívül színdarab és bábjáték formájában is előadják.

A történet rendkívül egyszerűen kezdődik: a nyolcadikos Pierre Anthon egy nap a következő szavakkal elhagyja az iskolapadot: Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá. És ezt teljesen komolyan gondolja. Az osztálytársak persze úgy döntenek, hogy bebizonyítják neki az ellenkezőjét, és elkészítik a Fontos Dolgok Halmát...
A Fontos Dolgok Halma kezdetben csak játék: mindenkinek valami olyan tárgyat kell odaraknia, amiről úgy gondolja, hogy fontos neki. Erről a rendszerről azonban hamar kiderül, hogy nem működik, hiszen az igazán fontos dolgoktól nem akarnak önszántukból megválni. Valamit azonban tenni kell, mert Pierre Anthon minden nap mondja a magáét a szilvafáról, ami mellett el kell haladniuk az iskola felé. Így aztán változnak a játékszabályok: mindenki valaki másnak mondja meg, hogy mit vigyenek oda. És egy idő után kezd eldurvulni a játék: átmegy bosszúhadjáratba azok részéről, akik már beszolgáltattak valami fontosat. Mert a levágott haj visszanő, és kékre is be lehet festeni, de mi van ha, valakinek olyasmit kell leadnia, amit csak egyszer veszíthet el...?

Mindig ijesztő felnőttként viselkedő gyerekekről olvasni (gondoljunk csak a Legyek Urába vagy akár a Battle Royal-ra), és itt sincs ez másképp. A személyes, fontos dolgok (azért nem írok tárgyat, mert nem csak tárgyakat kell beszolgáltatniuk a gyerekeknek) elvesztése miatt a játékból hamarosan véresen komoly bosszúhadjárat lesz, amit annyira komolyan vesznek, hogy az utolsó utáni pillanatig fel se merül, hogy a felnőtteket be kéne vonni Pierre Anthon meggyőzésének folyamatába (vagy éppen annak megállításába). Akkor pedig már természetesen késő.

A történetet az egyik osztálytársnő szemén keresztül látjuk, akinek még a kezdetekkor kellett beszolgáltatnia a kedvenc zöld szandálját, így a durvább köröket megúszta. Így viszonylag külső szemlélőként tud beszámolni az eseményekről, hitelesen érzékeltetve a "bosszúhadjárat" eldurvulását. Az írónőnek tökéletesen sikerült beleképzelnie magát a gyerekek bőrébe, közegébe, egy percig sem érzi az olvasó, hogy egy felnőtt szemén keresztül nézi a történetet.

Bár a történet kifejezetten hátborzongató, sokszor teljesen szürreális, mintha egy párhuzamos univerzumba játszódna, mert a gyerekek egyszerűen nem viselkednek így, valahol mégis hihető, és ez benne a legfélelmetesebb. A felmerülő témák (mi az, aminek van értelme, mit érdemes csinálni és miért, mik az elvárások a mai gyerekekkel szemben) a főszereplők korosztályának (14 év körüliek) már nagyon is aktuális és a hétköznapokat átszövő kérdései. Az, hogy mennyi értelme van ennyire provokatívan előhozni őket, vitatható, és nem is az én dolgom, hogy eldöntsem, mindenesetre a stílus szinte kikényszeríti, hogy mindenki megadja a saját válaszait, a történet során felmerülő újabb és újabb kérdésekre (melyek Pierre Anthon gúnyos megállapításaiként vetődnek fel). Ez pedig (legalábbis az én szememben) egyértelműen pozitívum.

Nem mondom, hogy kihagyhatatlan olvasmány, de mindenképpen felejthetetlen. Érdemes kézbe venni, és nem csak átfutni, hanem végiggondolni "az élet értelmét", és nem csak a könyv szereplőire vonatkoztatva, hanem egy mai átlagos tinire is...

Akinek felkeltette az érdeklődését a könyv, annak ajánlom figyelmébe, hogy a Budapesti Bábszínház (is) színpadra vitte a művet, a szereplőkkel itt olvashattok egy interjút.