2013. december 25., szerda

Lauren Beukes: Zoo City

Lauren Beukes (nem véletlenül) híres urban fantasy-regénye a Moxyland-hez hasonlóan Dél-Afrikában, Johannesburgban játszódik. Főhőse egy évekkel korábban állatosodott (egy Lajhárja van), középkorú nő, Zinzi December, aki shavi-ja segítségével más emberek elveszett tárgyait kutatja fel. Szigorúan tárgyakat. Eltűnt személyeket soha.

Az állatosodás különös jelenség, hogy mikor kezdődött pontosan, és hogy megy végbe, azt a kutatások ellenére senki nem tudja megmondani. Vannak tudományos és spirituális magyarázatok az állatok feltűnésére és az Örvényre, ami végül elviszi őket, de az igazság kiderítése még várat magára. A rabok mellett, akik valamilyen úton-módon egy másik ember haláláért felelősek, egyszer csak feltűnnek az állatok - Lajhár, Mongúz, Tapír, Veréb, Oroszlán, és a többi -, és onnantól fogva az illető különleges shavi-val, képességgel rendelkezik. Kinek erősebb, kinek gyengébb, de mindenkinek van. Nincs kivétel.



2013. november 12., kedd

Jean-Cristophe Rufin: Brazilvörös

Jean-Cristophe Rufin történelmi regénye ezúttal a nagy földrajzi felfedezések korába (a tizenhatodik század közepére), a vallásháborúkat megelőző évekbe röpíti vissza az olvasót, amikor az Európán kívüli világ még szinte ismeretlen volt és veszélyekkel teli (legalábbis az európaiak számára). Az ötlet akkor se lenne rossz, ha Rufin találtan volna ki, attól viszont csak még izgalmasabb lesz, hogy a könyv alapját valóban megtörtént események adják, és szereplőinek nagy része (Villegagnon, Mem de Sá, Richer, Thévet, Jean léry, stb.) is valóban létezett személy.

A történet Franciaország történelmének egy különös módon elfeledett kis szegletét dolgozza fel: nevezetesen amikor a franciák úgy döntöttek, hogy márpedig Brazília nem lehet egyedül a portugáloké, ők is részt követelnek belőle, és ennek érdekében egy három hajóból álló gyarmatosító "expedíciót" indítottak Amerika felé. A fedélzeten a matrózokon kívül leginkább a telepesek utaztak, akiknek nagy része börtönből kiengedett bűnöző volt - ezen kívül pedig még hat gyereket vittek magukkal, hogy megtanulják az indiánok nyelvét, és tolmácsként segíteni tudják az újdonsült telep boldogulását.

2013. október 2., szerda

David Mitchell: Szellemírók

David Mitchell Szellemírók című regénye szédítően izgalmas, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató utazásra visz minket Okinavától Szentpéterváron keresztül New Yorkig, miközben ellátogathatunk Tokióba, Honkongba, Mongóliába, Londonba és az írországi Clear-szigetre is. Szorosan nyomában maradunk a városról városra és testről testre járó szellemnek, aki otthontalanul bolyongva keresi a választ saját létére és a neki rendelt életformára. Eközben pedig mi magunk is szinte szellemmé válunk, belebújva az éppen aktuális "gazdatest" bőrébe és életébe, akiket laza, sokszor szinte láthatatlan szálak fűznek össze egymással.

Aki úgy kezd neki a könyvnek, mint én, azaz semmit nem tud róla, és még a borító hátsó oldalán levő rövidke leírást sem olvassa el, annak az első pár fejezet után még külön fejtörést jelent, hogy mi közük egymáshoz ezeknek a történeteknek, melyek sem szereplőikben, sem helyszíneikben nem közösek? Hogy lesz ezekből a villanásokból, töredékekből egy kerek egész?

2013. augusztus 17., szombat

Lisa Halabi/Núr al-Husszein: A nők tartják az égbolt felét

A kétkötetes önéletrajz egy amerikai nő hihetetlen és lenyűgöző történetét meséli el. Lisa Halabi egy jómódú arab-amerikai családba született céltudatos nő, akinek sikerült felvételt nyernie a Princeton Egyetem első olyan évfolyamára, ami nőket is fogadott, majd 1974-ben építész-várostervezői diplomát kapott itt. Amerikában született, de a sors úgy hozta, hogy élete nagy részét a Közel-Keleten töltse.

Édesapja révén Lisa megismerkedett Jordánia köztiszteletben álló királyával, Mohamed próféta egyenes ági leszármazottával, Husszein királlyal. És itt kezdődik a "tündérmese": a király beleszeretett a nála tizenhat évvel fiatalabb nőbe, és nem is olyan sokára össze is házasodtak. Lisa új nevet kapott: ettől fogva ő lett Núr al-Husszein (lefordítva Husszein fénye), Jordánia királynéja. Nem csak felesége lett Husszeinnek, hanem társa, jóban és rosszban egyaránt, illetve a király gyermekeinek mostohaanyja.

Núr nem "csak" felesége lett a királynak, hanem maga is aktívan részt vett, vagyis részt vesz Jordánia fejlesztésében. A király egész életében a békéért harcolt egy feszültségekkel és háborúkkal teli övezetben, és nem mondhatnánk, hogy könnyű dolga volt - gondoljunk csak a mai napig rendezetlen izraeli-palesztin helyzetre, az öbölháborúra vagy az iraki háborúra. Núr királyné mindent megtett, hogy támogassa a férjét és segítse a jordán népet. Elsősorban gyerekeket és a szegényebbek önfenntartását segítő programokat indított, közben támogatva az ökoturizmust és a hagyományos jordán kézművességet.

Núr királyné írásán keresztül betekinthetünk egy politikus házaspár (nem létező) magánéletébe. Minden nap halljuk, hogy mekkora hatalma van a sajtónak, milyen gyorsan terjednek a (főleg rosszindulatú) pletykák), és hogyan járja körbe a világot órák alatt egy-egy hamis hír. Számomra mégis megdöbbentő volt azzal szembesülni, hogy sokan mennyire semmibe veszik a magánéletet, és hogy teljesen alaptalan, mégis erősen tekintélyromboló álhírek milyen gyorsan és gyakran keletkeznek, és járnak körbe. Ezeknek a kezelése hírtől és időponttól függ: mint a királyné egy idő után magától is rájött, általában a legcélszerűbb egyszerűen tudomást sem venni róluk, habár ez egy nő számára, aki a háttérből egyszerre főcím lett az újságok első oldalán, nyilván nem könnyű. Vannak azonban időszakok, amikor nem lehet szó nélkül elmenni egy-egy rágalmazó írás mellett, de az volt az érzésem, hogy médiával folytatott küzdelem ebben az esetben is inkább kétségbeesett szélmalomharchoz hasonlít...

Azt is megtudhatjuk, hogy az emberekben általában élő kép a teljes díszben és koronával utazó királyokról és királynékról meglehetősen hamis - legalábbis ami a jordán uralkodó-házaspárt illeti, ők jobban szeretnék egyszerűbb öltözetben mutatkozni. Azt is megtudhatjuk, hogy kapott a királyné egyszer tevét fényképezőgép helyett, és hogy hogyan tettek tűvé Husszeinért nem egyszer fél városokat, amikor a király megszökött egy kis magánrepülésre.

Azon kívül, hogy a kétkötetes önéletrajz érdekes, kellemesen olvasható stílusban megírt igaz történet, nem csak a politikai játszmák hátterébe enged bepillantani minket, hanem segít árnyalni a manapság meglehetősen egyoldalú képet, amit az arabokról kapunk a nyugati hírcsatornákon keresztül, és az izralei-palesztin konfliktus hátteréről is talán kicsit többet tudhatunk meg. Még ha nem is veszünk készpénznek minden egyes részletet, mindenképpen érdemes végigolvasni mind a két kötetet, első betűtől az utolsóig, hiszen ez a "tündérmese" nem csak politikáról, árulásokról és háborúkról szól, hanem emberi értékekről, kitartásról, reményről, és arról, hogy minden éremnek két oldala van. Meg persze arról, hogy miért is igaz az ősi mondás, hogy a nők tartják az égbolt felét.

2013. augusztus 15., csütörtök

John Scalzi: Az utolsó gyarmat

John Perry már nem katona, és nem is zöld. Letelepedett a Huckleberry nevű bolygóra Jane-nel (aki már szintén nem zöld), és Zoë-val (aki nem is volt zöld). Ha jobban belegondolunk, a család kicsit furcsa: John valójában már 88 éves, Jane pedig csak egy évvel idősebb a kamasz, és nem mellesleg meglehetősen eszes Zoë-nál, de azért elég jól kijönnek egymással. Mellékállásban ciroktermesztéssel, főállásban békebíráskodással, illetve csendőrséggel foglalkoznak.

Aztán egy szép napon beállít Rybicki tábornok, mint derült égből a villámcsapás, és közli a házaspárral, hogy kiválasztották őket egy újonnan telepítendő gyarmat élére. Nem túl hosszas mérlegelés után elvállalják a feladatot, és útra is kelnek kétezer-ötszáz kiválasztott telepessel egy új bolygó, a Roanoke felé. Aztán, amikor odaérkeznek, kiderül, hogy alaposan félrevezették őket, a gyarmatosítás nem csak egy új kolónia alapítását jelenti ebben az esetben, hanem az Gyarmati Véderő körmönfont tervének egy része csupán. 

A telepesek foggal-körömmel harcolnak a fennmaradásért a szokatlan körülmények között, sikeresen felépítik a magkolóniát, és a földművelésbe is belekezdenek. Egy év leteltével azonban ismét teljesen új körülmények nem állnak fel... a Galaxis ugyanis egyre kevésbé táplál barátságos érzéseket az emberiség felé(oké, ha pontosak akarunk lenni, most már kifejezetten ellenséges), és az események központjába hirtelen a Roanoke kerül a maga kétezer-ötszáz telepesével.


Az Utolsó gyarmat olvasása közben nehéz eldönteni, mikor is indul be valójában a történet. Amikor azt hinné az ember, hogy most aztán már semmi meglepetés nem jöhet, következik egy újabb csavar, és gyakran csak az utolsó pillanat után derül ki, hogy valójában mi történik. Ezúttal a háború katonai oldala helyett a politikai fordulatok és cselszövések vannak jobban kiemelve (de azért természetesen a lövöldözős-gyilkolászós oldal is kap szerepet, csak jóval kevesebbet, mint az előző két részben). Az ember egy idő után felhagy az agyalással, és beletörődik, hogy valami majd úgyis történni fog, aztán pedig szinte levegő után kapkod, annyi meglepetés éri, de előre kitalálni az eseményeket szinte képtelenség. 

Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már most tudjuk, hogy a sorozat nem trilógia lesz (mint azt Scalzi eredetileg tervezte), angolul már kiadták a sorozat következő részét, ami a Zoe's Tale címre hallgat, az ötödik könyvet, a Human Division-t pedig 2013 januárjától áprilisáig jelentették meg e-book formájában fejezetenként, majd májusban papírkötésben is. Úgyhogy nekünk nincs is más dolgunk, csak várni, hogy magyarul is megjelenjen...

2013. június 30., vasárnap

Mitch Albom: Az Idő Ura

Műfaját tekintve? Hmmm... nem tudnám besorolni. Tulajdonképpen mindenkinek szól, aki úgy érzi, nincs elég ideje - legyen az illető tinédzser vagy kilencven éves.

"Egyedül az ember méri az időt.
Egyedül az ember jelzi harangszóval az órát.
Egyedül az ember éli át azt a bénító félelmet, amit a többi teremtmény nem ismer.
A félelmet, hogy kifut az időből
."

Dor volt az első ember, aki elkezdte mérni az időt. Számolt, mért, készített napórát, vízórát, megalkotta az első naptárat.Ez volt a mindene. Meg Alli, akit végül feleségül is vett.
És ezzel megpecsételte az emberiség sorsát. A sajátjáról nem is beszélve.

Dor ezután hatezer évig üldögél egy barlangban, időért könyörgő hangok millióit hallgatva. Ez a büntetése, amiért elkezdte mérni az időt. Egy nap - a mi időszámításunk szerint nem is olyan régen - esélyt kap rá, hogy beteljesítse a sorsát. Meg kell változtatni két ember életét: egy tizenéves szerelmes lányét, aki azt szeretné, ha gyorsabban telne az idő; és egy halálhoz közeli rákos üzletemberét, aki meg szeretné hosszabbítani az életét.

A téma már agyon van csócsálva, és sok újdonságot nem tartogat. De nem is ez a lényeg. Hiába írták már meg számtalanszor, hiába végtelenül közhelyesek az időről szóló írások, hiába húzzák sokan a szájukat Coelho neve hallatán (amúgy én se vagyok oda az írásaiért), hiába legyintenek, hogy persze, mégis egyre több a rohanó, boldogtalan ember, akinek nincs ideje semmire.

Nincs ideje, mondjuk, holott mindenkinek ugyanannyi idő jut: hatvan percből álló huszonnégy óra egy napra, hét nap egy hétre.Az idő múlásának érzékelése az, ami szubjektív. Sarah Lemon (alias Limonádé), a népszerűtlen és nem kifejezetten szép, ámde jól tanuló lány azt szeretné, ha gyorsabban telnének a percek, hogy álmai fiújával (aki amúgy egy bunkó köcsög) találkozhasson, míg a rákkal küszködő Victor Delamonte, az alulról felkapaszkodott multimilliomos szeretné meghosszabbítani földi tartózkodásának idejét, és folyamatosan úgy érzi, kifut az időből.

Dor őket kettőjüket választja ki a milliónyi ember közül, hogy aztán a saját szenvedésének is véget vethessen. Mivel sok idő telt el a Földön, mióta ő utoljára a bőrén érezte a nap sugarait, még sok mindent kell megtanulnia a modern világról. Ennek azonban semmi akadálya: ő az Idő Ura, és ha megállítani nem is, de lelassítani le tudja az időt, hogy hetek helyett pillanatok alatt tanuljon meg mindent, amire szüksége van a boldoguláshoz.

De vajon hogy fogja elérni, hogy ez a két, egymástól oly távol álló ember megértse, mit jelent az idő valójában? Érdemes végig olvasni a könyvet, még ha néha kicsit bugyutának is tűnik, és utána elgondolkodni azon, hogy mi az, ami tényleg fontos az életben, is mi az, amiről csak bemagyarázzuk magunknak, hogy az...

Philip Reeve: Ragadozó városok

A Ragadozó városok története érdekes világba repít minket. Valahol a viszonylag távoli jövőben járunk, miután az emberiség a hatvan perces háború után levegőbe repítette a bolygó nagy részét, meg a saját magáét is. A számítógépes technológia (az "ősztechnológia") teljesen elveszett, viszont a technika egy teljesen másik ága elképesztően fellendült. Ennek következtében jöttek létre a guruló városok, melyek prédára lesve járják a vadászmezőket.

Helyesebben szólva inkább csak járták. Ugyanis az elmúlt években megcsappant a zsákmányok száma és egyre nehezebb mozgásban tartani a nagyobb városokat. A guruló városok fénykorában a világvárosok megették a nagyvárosokat, a nagyvárosok a kisvárosokat, a kisvárosok pedig a falvakat, tanyákat. Csakhogy a préda jórészt elfogyott, a városok pedig egyre inkább éheznek.

London is egy a nagyobbfajta guruló városok közül. Az elmúlt éveket rejtőzködve töltötte, azonban most ismét kidugja az orrát a Nagy Vadászmezőre, és kelet felé tart...

Tom a történészek kasztjának egyik harmad osztályú tanonca, aki napjainak jó részét a múzeumi gyűjtemények porolgatásával tölti. Meglehetősen unalmas és egyhangú élete egy csapásra megváltozik azon a napon, amikor London a hosszú éhezés után ismét bekebelez egy bányászvárost, és a fiút leküldik a város gyomrába a múzeum számára értékes darabok után nézni. A fiú legnagyobb meglepetésére az általa csodált, szinte istenített fő történésszel találkozik a város gyomrában, aki a befalt város bevándorlói közül is szeretne körülnézni értékes darabok után. A bevándorlók között azonban akad egy sebhelyes lány, aki meg akarja gyilkolni a férfit, és Tomnak csodával határos módon, éppen csak hajszál híján sikerül megmentenie...

A történet határozottan fordulatos és izgalmas, az alapötlet pedig viszonylag jól kidolgozott, bár a gyakorlati megvalósíthatóságot tekintve vannak fenntartásaim, de erre majd egy-két ezer év múlva visszatérünk. Ugyan van néhány túlságosan gyors fordulat a történetben, ami kicsit összecsapottnak tűnik, de egy tizenpáréveseknek szóló könyvben még elmegy. Sajnos a karakterek kidolgozottságára nem mondható el ugyanez: sablonosak és nem kifejezetten élethűek, ami nagy kár, mert a történet tényleg ötcsillagos...

2013. június 23., vasárnap

John Scalzi: Szellemhadtest

Az univerzum, ahol nem szívesen élnénk, azóta sem lett barátságosabb. Sőt, ami azt illeti, még ellenségesebb lett, legalábbis az emberek szempontjából, ugyanis három intelligens és eléggé brutális faj szövetkezett az emberiség elpusztítására. A rraey-ekre, akik szeretik az emberhúst, még emlékezünk, hozzájuk társulnak ősi ellenségeik, az eneshaiak, illetve a titokzatos obinok, akikről tulajdonképpen senki nem tud semmit.

Ja, meg egy áruló tudós. Egy ember, aki kiszolgáltatta saját faját a három ellenségnek. Illetve valójában ennél sokkal többet tett, de ezt még ráérünk megtudni. Mindenesetre az illető egy zseni, ebben az emberek és az ellenfelek is egyet kell értsenek: megoldotta az emberi tudatminta számítógépen való tárolását.

A háborút bármilyen eszközzel meg kell előzni, a Gyarmati Véderő pedig egyébként sem az erkölcsi aggályairól híres, így meglehetősen gyorsan az áruló férfi tudatának testbe töltéséről döntenek. És mivel legálisan akarják csinálni az egészet (már amennyire ez az egész legálisnak mondható), csak egyetlen lehetőség kínálkozik: egy Különlegesnek a testébe kell tölteni a tudatot.

Szóval, összegezzük a helyzetet: az emberiséget egy titkos szövetségbe tömörült triád fenyegeti, és az egyetlen lehetséges kiútnak a saját faját eláruló tudós tudatmintájának egy emberfeletti képességekkel rendelkező testbe töltése kínálkozik. Ha nem akarunk túl terjengősek lenni, akkor a helyzet nem túl biztató.


A Vének háborúja folytatásában kicsit elbúcsúzunk John Perry-től, és a Szellemhadtest... azaz a Különlegesek, a felnőttként születő, és gyorsan öregedő gyermekek életébe nyerhetünk mélyebb betekintést. Az áttöltési kísérlet úgy tűnik, hogy balul sül el: az áruló tudós helyett egy plusz Különleges katona születik, aki kicsit más, mint a többiek, és mivel a kutatóknak fogalmuk sincs, hová tűnt az áttöltött tudat, potenciálisan magában hordozza az árulás veszélyét. A férfit Jane Sagan alá osztják be, így most az ő életét is jobban megismerhetjük.

Kegyetlen verseny kezdődik a rejtélyek megfejtéséért. És a tét most az egész emberiség sorsa. Nem csak azoké, akik a gyarmatokon élnek, hanem azoknak a milliárdoknak a sorsa is kockán forog, akik a Földön tengetik az életüket.

2013. június 18., kedd

Lois Lowry: A Fiú

Az Emlékek őre-sorozat negyedik, és egyben záró része még a Könyvhétre jelent meg. Kíváncsian vártam a könyvet, kicsit azért, hogy megtudjam, mi lesz az első három, lazán összefűzött történet zárása, de sokkal inkább azért, mert az írónő gyakorlatilag összes magyarul megjelent könyve a kedvenceim közé tartozik, és nem egyszer olvastam őket. Azt kifejezetten sajnálom, hogy a kötet nem kemény borítású kiadásban jelent meg, de hát semmi sem lehet tökéletes...

Claire tizennégy éves, és egy olyan közösségben él, ahol az emberek élete szigorúan meghatározott szabályok szerint zajlik. Ismerős, ugye? Talán túlságosan is... A lány tizennégy évesen ad életet első gyermekének, akit a szokásokhoz híven azonnal el is vesznek tőle. Hiszen a gyermeke egyelőre nem gyermek, hanem csak egy termék, aminek az előállításához szükség van ugyan anyára, de minek maradjon továbbra is nála, ha a szakképzett orvosok és ápolók ezután jobban gondját tudják viselni?

Lehet, hogy csak azért, mert ez a téma különösen érzékenyen érint, de az első pár oldal nekem kifejezetten ijesztő volt. Már csak az, hogy a szülni készülő kislány (mert tizennégy évesen Claire még kislány, akárhonnan is nézzük) arcára maszkot húznak, hogy ne lássa az újszülöttet, önmagában is jobb esetben hátborzongató. Arról meg aztán ne is beszéljünk, hogy az orvosok csak a termék biztonságos eltávolítására gondoltak, Claire-re oda sem figyeltek...

A szülés közbeni komplikációk miatt áthelyezik a lányt egy másik munkakörbe. Nem szülhet többet, így másként kell hasznosítania magát. Viszont a nagy kapkodásban elfelejtik kiutalni neki a szükséges tabletta-adagot, így Claire lassanként elkezd számára természetellenesnek tűnő erősséggel kötődni dolgokhoz. Például szeretnék látni a fiát...

Nagyjából egy évvel később egy barátságos kis falunál veti partra a tenger a fiatal lányt. A falusiak nem tudnak róla semmit, ő maga pedig nem emlékszik a múltjára: nem tudja honnan jött, kicsoda és hogy került a tengerre.

Lassanként sikerül beilleszkednie a közösségbe, közben pedig egyre-másra térnek vissza az emlékei. Végül, egy újabb év elteltével, minden eszébe jut, és meg akarja találni a fiát. Akár az élete árán is. Elhatározza, hogy kimászik az életveszélyes és megmászhatatlannak tűnő sziklákon, hogy a gyermeke nyomára akadjon...

A történetet olvasva nem csak Claire történetét izgulhatjuk végig, hanem azt is megtudhatjuk, hogyan függ össze Jonas, Kira és Matty története, hogy mi történt a kis Gabriellel, és hogy mi lett Falu sorsa Matty halála után. Ugyan a végjátékot kicsit szájbarágósnak éreztem, azért a cél-korosztály számára még talán nem túlságosan az. Tanulság pedig mindenképpen van, például hogy soha nem szabad feladni.

2013. június 17., hétfő

Dan Wells: Partials - Részben ember

Kira Walker Long Islanden él, ahová a Részlegesekkel vívott (igencsak rövid) háború után az emberiség maradéka szorult. A múltjáról nem tud semmit: a háború előtti időkből csak az apjáról van néhány halvány emlékképe. A pár tízezer főből álló lakossággal együtt ő is úgy tudja: ők az utolsó élő emberek a bolygón. Az életszínvonal, nem túl meglepő módon jóval alacsonyabb, mint a tizenegy évvel korábbi háború előtt: az elektromosság luxus, szigorúan beosztva, a gyógyszergyártás teljesen leállt (így a sziget különböző részeire kell kockázatos kirándulásokat tenni értük), autók helyett pedig lovaskocsikkal közlekednek. A költözés ellenben sokkal egyszerűbbé vált: mivel rengeteg a felesleges ház, ha valakinek nem tetszik a jelenlegi, egyszerűen fogja azt a kevés holmit, amit magáének mondhat, és keres egy másik, szimpatikusabb házat.

A lakosok többsége a sziget központi részén él, ahol a szabályokat a Szenátus nevű testület hozza meg. Az itt élő polgárokat védi a katonaság a "kívülről" támadó lázadókkal szemben, akik a Hang nevű csoportba tömörülnek. Ugyanakkor sokan választják, hogy a központtól távolabb eső farmokon éljék az életüket, elsősorban a terhességi törvény miatt.

Ugyanis az emberiség a kipusztulás szélén áll. A Részlegesek egy vírus segítségével pusztították ki az emberiség 99 százalékát, ami azonban a rá immúnis emberek vérében továbbra is jelen van, és minden újszülöttet pár napon belül megöl. A Szenátus abban reménykedik, hogy ha elég csecsemő születik, lesz majd köztük olyan is, aki ellenáll a vírusnak. Így meghozták a terhességi törvényt, amelynek értelmében a tizennyolc év feletti lányoknak annyiszor kell szülniük, amennyiszer csak tudnak...

Csakhogy tizenegy év alatt egyetlen immúnis csecsemő sem született. És Kira, a tizenhat éves orvostanhallgató úgy gondolja, hogy ha ennyi idő alatt nem történt meg, akkor túlságosan kevés az esély rá, hogy erre lehessen építeni (és lássuk be, azért ebben van valami). Elhatározza, hogy kerül, amibe kerül, ő megtalálja a vírus, az RM ellenszerét. És úgy tűnik, hogy elég súlyos árat kell fizetnie érte: elszántsága akár az életébe is kerülhet.

Negatív kritikaként olvastam több helyen is, hogy mennyire erőltetett és valószínűtlen, hogy egy tizenhat éves diák, még ha kiemelkedően tehetséges is, megoldjon egy olyan problémát, amit több, mint tíz éve kutatnak komoly tudósok. Először is egy nem is olyan régi hírrel szeretném bizonyítani ennek a szituációnak a létjogosultságát: egy tizenöt éves amerikai fiú, Jack Andraka, kifejlesztett egy olyan tesztpapírt, ami korai stádiumban is 90 %-os valószínűséggel mutat ki pár perc alatt több rákfélét is, ráadásul csak 3 centbe kerül. Ez elég meggyőzően alátámasztja, hogy szellemi akadálya tulajdonképpen nincs annak, hogy pont Kira fedezze fel az ellenszert, ráadásul szerintem a főorvos első reakciója a lány által javasolt radikális akcióra teljesen hihető: a Részlegesektől, az ismeretlentől való félelem és a család elvesztése miatti harag és elkeseredettség keveredik benne, amikor nemet mond arra a képtelennek tűnő felvetésre, hogy egy Részlegest tanulmányozzanak az ellenszer meglelése érdekében.

Miután megismerkedhettünk Long Island meglehetősen posztapokaliptikus világával, a könyv második részében több komoly kérdés is felmerül. A Részlegesek tényleges belépésével a történetbe meglepően tisztán láthatjuk viszont, hogy mennyire fél az emberiség az ismeretlentől. Másfelől pedig komolyan elgondolkodhatunk azon, hogy mi az, ami emberré teszi az embert, és meddig lehet valakit embernek nevezni? Ezen kívül azon is legondolkodhatunk, hogy meddig szabad elmennie egy hivatalnak (jelen esetben a Szenátusnak) a polgárai védelmének érdekében, és mi az, ami már zsarnoksághoz, önkényuralomhoz vezet? Meddig kell feláldoznia magát az egyénnek az emberiség érdekében, és mi az a pont, ahonnan az önfeláldozás már csak felesleges gesztus?

A Partials-sorozat második része (Fragments), angolul már megjelent, és egy kiegészítő kötetet (Isolation) kapható, ami a Részlegesek létrehozását megelőző háborúba repíti vissza az olvasót, hogy kicsit jobban megismerhesse az előzményeket.

2013. május 26., vasárnap

John Scalzi: Vének háborúja

Nehéz erről a könyvről bármit is írni, úgy, hogy ne lőjek le nagy poénokat benne. A történet nagyon dióhéjban nagyon egyszerű: a hetvenöt év feletti amerikai állampolgárok (férfiak és nők is) bevonulhatnak a Gyarmati Véderő seregébe katonának. Aláírnak egy szerződést, aztán senki nem tudja mi lesz velük, csak annyi a biztos, hogy elkerülnek a Földről, és nem térnek vissza. Soha többet.

És az öregek bevonulnak, mégpedig egy igen egyszerű logika alapján: kinek lenne szüksége lerobbant vén trottyokra, akik három futólépést se tudnak megtenni? Bizonyára megfiatalítják őket, ami - valljuk be - elég nagy vonzerő tud lenni egy hetvenöt és a halál közti öregember vagy öregasszony számára. Úgyhogy elbúcsúznak, elrendezik a dolgaikat és bevonulnak. Végül is csak két évet kell lehúzni. Legalábbis elvileg. Az apró betűs részt nem mindenki olvassa el: hogy szükség esetén az időtartam nyolc évvel meghosszabbítható...

És szükség van rá. A jövőbeli Föld egy aránylag tűrhető helynek tűnik, talán szívesen élnénk ott. Talán igen, mert az átlagéletkor kilencven év körülire tolták ki, nem volt atomkatasztrófa és a társadalmi berendezkedés hasonló a maihoz. De talán mégsem, mert ennél többet nem is tudunk erről a jövőbeli Földről. Ellenben egy olyan univerzumban, ahol a történet játszódik, határozottan nem szívesen élnénk: ahol kegyetlen verseny folyik a gyarmatosítható bolygókért, és az ember a kozmikus táplálékláncnak nem a tetején foglal helyet, hanem jobb esetben is csak a közepén.

Általában nem szoktam szeretni a katonai-háborús sci-fiket (mint ahogy a háborús filmeket sem), de ennek a történetnek a stílusa igazán közel hozza a szereplőket a mindennapokhoz, a mi világunkhoz. A szereplők nem hősök vagy az űrben szolgálatot teljesítő katonák: ugyanolyan érzéseik vannak, mint nekünk: szeretnek, félnek, ragaszkodnak, vágyakoznak valami után.
És legfőképpen nem akarnak meghalni.

2013. május 19., vasárnap

Ursula Poznanski: Erebos

A történet egy teljesen átlagos városban (egészen pontosan Londonban) játszódik, teljesen átlagos szereplőkkel.

Nick középiskolás tanuló, aki szeret kosarazni, és meglehetősen hiányos kémiatudása ellenére orvosnak készül. Egyik héten Colin, az egyik legjobb haverja különösen kezd viselkedni: egy szó nélkül elmarad a kosár-edzésekről, nem veszi fel a telefonját, és hirtelen nagyon jóban lesz az általa addig csak "szövőnők"-nek hívott, és mélyen lenézett fiúkkal...

Az iskolában elkezd körbejárni egy másolt CD-kre írt játék, ami Colint is megváltoztatta: az Erebos. Hamarosan Nick is megkapja, és igen gyorsan függővé válik, mint mindenki más. Tanulás, sőt alvás helyett is a virtuális világban lóg, és nem sokára már a második énjeként tekint az általa létrehozott karakterre.

Az Erebos nem csupán egy jó játék, amitől nem lehet elszakadni. Beszél a játékosokhoz: tudja az igazi nevüket, ismeri a gyengeségeiket, a félelmeiket, a vágyaikat. A szabályok szigorúak: kívülállóknak nem szabad beszélni a játékról, egymás között pedig tilos megvitatni a virtuális eseményeket. És mindenkinek csak egy élete van: ha ezt elveszítik, Erebos kapuja elméletileg örökre bezárul előttük.

De ami talán a legkülönösebb az egészben az az, hogy a játékosoknak nem csak virtuális küldetéseket kell teljesíteniük, ahhoz, hogy magasabb szinte léphessenek a karaktereikkel, hanem a valódi világban is végre kell hajtaniuk egy-két feladatot. A legtöbb első pillantásra értelmetlen, vagy legalábbis különös, éppen ezért Nicknek sem igazán jut eszébe miérteken gondolkodni (kivéve, amikor számára kellemetlen küldetést kell végrehajtania).

A borítón is említett gyilkosságra való felszólítás körülbelül a könyv felénél következik be: innentől fogva felgyorsulnak az események. Az eddig elnyomott miért hirtelen a felszínre törnek, és a játék egyre veszélyesebbé válik, főleg azok számára, akik nem akarnak részt venni benne...

Több kritikában is olvastam negatívumként a történet kiszámíthatóságát, de nekem azért bőven maradtak meglepetések az utolsó pár fejezetre (valószínűleg nem olvastam megfelelő mennyiségű hasonló könyvet). A szereplők (főleg Nick) ábrázolását meglepően életszerűnek találtam, és néhány apró kivételtől eltekintve nekem a nyelvezet is tetszett. Az viszont elég bosszantó, hogy ilyen vastagra nyomták a könyvet, ugyanis körülbelül háromnegyed-ennyi papírra is elfért volna, ha nem hagynak öt centis margókat mind a két oldalon... Ami a témát illeti: egyik nyilvánvaló célja (legalábbis gondolom), hogy felhívja a figyelmet a játékfüggőségre, ami elképesztő méreteket is képes ölteni (egy ember élete néhány virtuális szintért egy kitalált karakternek), csak az a kérdés, hogy vajon a játékfüggő célközönség elolvassa-e, vagy inkább leül a gép elé...?

Joan Slonczewski: Agypestis



Az Agypestis az Elízium-sorozat negyedik kötete, történtet a Prokarionon élő, arzénalapú intelligens létformák felfedezése után játszódik. Ezúttal a helyszín Valedon, a főszereplő pedig Kriz, a festőművész, aki még a lakbérre is nehezen teremti elő a pénzt.

A Valedonon titokzatos betegség tombol, ami az agypestis nevet kapta. A kórokozók a Prokarionról származó ősökkel rendelkező mikroemberek, akik befészkelik magukat az emberek agyába, és a dopaminközpont stimulálásával irányítják a betegeket. A mikroemberek azonban arzenikum nélkül meghalnak, ennek beszerzése viszont egyre drágább mulatság, így egy idő után a gazdatest is tönkremegy, a kórokozók pedig elpusztulnak. Hacsak nem sikerül még idejében egy másik gazdatestbe költözniük...






Kriznek szerencsére nem kell sokat találkozni ezekkel az utolsó stádiumú betegekkel (a vámpírokkal), de lassan az ő környékét is kezdik ellepni a menthetetlenek, akik veszélyeztetik embertársaik egészségét. Ráadásul a lánynak elege van a névtelenségből és az elismerés hiányából - alig van pénze, a ház pedig könyörtelenül kiteszi, ha nem fizeti időben a lakbért. Ezért kétségbeesett lépésre szánja el magát: jelentkezik egy orvosi kísérletre alanyként. Egy különös véletlennek köszönhetően hónapok helyett pár nap után behívják a kórházba, ahol kiderül, hogy a hirdetésben szereplő agyserkentők tulajdonképpen szintén prokarioni ősökkel rendelkező mikroemberek, akik azonban az agy megszállása helyett szimbiózis-szerű kapcsolatot építenek ki a gazdatesttel. Kriznek természetesen először komoly ellenérzései vannak a dologgal kapcsolatban, de a pénz és a Tízes egészségügyi csomag az egyéb előnyök nélkül is lég motiváló tud lenni...


A mikroemberek az agy arachnoideájában (a pókhálóhártyában) laknak, építkeznek és élik az életüket. Ez utóbbit sokkal gyorsabban, mint az emberek - egy nap egy egész nemzedéknek felel meg. Istenként tisztelik a gazdatestet (hordozót), akiben laknak, és igyekeznek segíteni a munkáját. Kriz előtt új távlatok nyílnak a festészetben, olyan színkompozíciókat mutatnak neki a mikroemberek, amikről azelőtt álmodni sem tudott. Végre felfigyelnek rá a gazdagok, az elíziumiak, nem kell aggódnia a megélhetéséért.

Viszont vannak más események és körülmények, amik nem hagyják nyugodni. A kórházban az orvos, és a többi hordozó valamit titkolnak Kriz elől, valaki megtámadja a házát, a barátai megrémülnek, amikor megtudják, hogy ő is "pestisessé" vált, ráadásul saját akaratából, és az agypestis is egyre nagyobb, megoldhatatlannak tűnő problémát okoz az egész bolygón. Arról nem is beszélve, hogy a lány egyik hétről a másikra egymillió mikroemberért lett felelős...

A történet lazán kapcsolódik az előző részekhez, az események gyorsan peregnek, a vége nem teljesen kiszámíthatatlan, de azért tartogat meglepetéseket (bár az utolsó pár fejezet nekem kicsit összecsapottnak tűnt a könyv többi részének kidolgozottságához képest). Az izgalmas történeten néha érdemes elgondolkodni is: felelősségről, megtévesztésről, intelligenciáról, megbocsátásról, függőségről...



2013. május 5., vasárnap

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

Ezt a könyvet már ízekre szedték előttem, kielemezték és elmesélték. Újat mondani nem tudok, és nem is akarok róla, csak a saját véleményemet.

Fahrenheit 451: az a hőmérséklet, ahol a papír lángot fog. Egy darabig lobogva, gyönyörűen, narancsos-vörösesen ég, de miután ellobbant az utolsó láng is, csak fekete pernye, hamu marad utána. És elveszik minden egyes betű, minden gondolat, ami bele volt írva.

De pontosan ez is a cél: az összes könyvet elégetni, az összes önálló gondolatot kiirtani. Nem jók semmire, veszélyesek, és csak bizonytalanságot szülnek. A kormányoknak sokkal egyszerűbb egy arctalan, reklámokat kántáló, láthatatlan falak mögött élő emberekből álló tömeget irányítania, akik azt gondolják, amit mondanak nekik. A jó honpolgár fejből tudja az összes reklámot, fél a szokatlan dolgoktól, képernyőn kommunikál a barátaival, mindent elhisz, amit a kormány állít, és nem gondolkodik. A jó honpolgár arra törekszik, hogy mindenki egyenlő legyen, ne jöjjön létre semmiféle megkülönböztetés az emberek között, se hátrányos, se előnyös, és feljelenti azt, akinél könyvet gyanít. Mert a könyvek ártalmasak.

Olvasni tilos (kivéve a reklámokat). Lassítani tilos. Gondolkodni tilos. Gondoskodni tilos.

A jó honpolgár boldognak érzi magát, mert azt mondják neki, hogy ő boldog.

Montag tűzőr. Az a dolga, hogy elégesse a könyveket. Élete meglehetősen egyhangúan telik: tüzeket gyújt, aztán a munkaidő végeztével hazamegy a feleségéhez, Mildredhez. Néha beszélnek egymással, de már nem emlékeznek, hogy hol és mikor találkoztak. Nem is érdekes, az a lényeg, hogy ők férj és feleség, hogy már van három képernyő-fal, nemsokára pedig megvehetik a negyediket is, és hogy boldogok. Legalábbis elvileg.

Montag egy kicsit különbözik a többi jó honpolgártól. Rosszul érinti, amikor élve elégetnek egy öregasszonyt az egyik könyvkupaccal együtt, és néha gondolkozik. Beszélget a frissen a szomszédba költözött, tizenhét éves Clarisse-szal, akivel nem stimmel valami. Ő azt mondja magáról, hogy bolond. Mindenesetre furcsa dolgokat kérdez, különös módon odafigyel, és meglepően őszintén mosolyog. Sőt, még nevet is.

Engem is elgondolkodtatott a könyv, mint valószínűleg mindenki mást, aki olvasta/olvassa. Félelmetes ez az első pillanatra talán valószerűtlennek tűnő jövőkép. Mégis, nem tudom nem észrevenni, hogy annyira nem is tartom elképzelhetetlennek ezt a rendszert, mely az egyenlőség jelszava alatt elnyomja az egyediséget, és birkamódra bégető, üres tekintetű emberekből álló tömeget nevel.Nem tudok elsiklani afelett, hogy milyen ütemben nő a tömegkommunikáció és a reklámok befolyása az életünkben. Nyilván abban a világban is valahogy így kezdődött...

De nincs veszve a remény: a városokon kívül él még egy csapat egyetemet végzett ember, akik az elméjükben őrzik a könyveket, szövegeket. Egy ember - egy könyv. Aztán még egy, még egy és egyre több. Ott van elraktározva az agytekervényeikben az össze szó és mondat, arra várva, hogy egyszer előhívják majd őket.

"Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit, mondta a nagyapám. Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit ültettünk – minket lássanak abban."

Te mit fogsz magad után hagyni?

2013. május 3., péntek

José Saramago: Vakság



Két másik Saramago-könyv (a Minden egyes név és a Halálszünet) olvasása közben szerencsére sikerült hozzáedződnöm a szerző egyedi, különös stílusához: a több oldalnyi hosszú bekezdések, több soros mondatok és a párbeszédek tördeletlensége már nem okozott meglepetést, csupán azt a hatást érte el, amit a kezdeti sokk után a másik két könyvben is: sokkal összemosódottabb, valóság-szagúbb lett tőle a történet. Hiszen az életünk sincsen bekezdésekre tagolva, nem igaz?

Ennek ellenére kicsit félve vágtam bele az olvasásba, elvégre a Nobel-díjas művek nem éppen a könnyedségükről híresek. Szerencsére a történet menete egyáltalán nem vontatott, gyorsan követik egymást az események, az embernek csak arra van ideje, hogy meglepődjön vagy elszörnyülködjön, és a történet már megy is tovább, nincs megállás, mint ahogy a mindennapi életben is sokszor csak utólag van alkalmunk elgondolkodni egy-egy szóváltás vagy esemény hátterén.

Egy meg nem nevezett, modern kori városban különös kór kezd el terjedni: az emberek minden átmenet nélkül megvakulnak. Egy férfi, miközben az autójában ülve várja a zöld lámpát. Egy szemorvos. Egy kancsal kisfiú. Eleinte elkülönítik a vakokat, hogy ne legyen járvány a vakságból. Ez a különös betegség rettegést szül: az emberek nem akarnak megvakulni, és bármit képesek lennének megtenni, hogy elkerüljék ezt a sorsot. Akad, aki szerint az elkülönítés nem elég, halomra kéne lőni a vakokat, mert csak így lehet megfékezni a kórság terjedését.

Az egykori elmegyógyintézet, ahová vakokat kezdik el gyűjteni, hamarosan megtelik. De nem csak a hely hiánya a probléma: a szemük világával mintha a maradék emberségüket is elvesztették volna a vakok. A tudat, hogy úgyse látja senki, amit csinálnak, elűzi az összes gátlást, az erkölcsök megszűnnek létezni, pár nap után már farkastörvények uralkodnak az elkülönítettek körében.

Ám a vakok között marad egyetlen egy látó, aki nem csak belül érzi, hanem látja is, hogy törnek elő az állati ösztönök a szemük világát vesztett emberekből, hogy hogyan lesz egyre mocskosabb és reménytelenebb körülötte a világ...

A történet egy döbbenetes és elgondolkoztató világképet tár elénk. Eddigi életem egyik legsokkolóbb könyvélménye volt (az Ötödik Sally mellett), tehetetlenül sodródtam az egymást villámgyorsan követő eseményekkel, és csak az olvasás közben tartok szünetekben engedélyeztem magam a gondolkodást.

Vajon mikor szabad gyilkolni, mikor van az a pont, amikor az ember kiolthatja a másik életét, hogy sok védtelennek jobb legyen? Mennyire lehet megalázni egy nőt? Mit számítanak az erkölcsök egy olyan társadalomban, ahol senki nem lát? Hogy lehet túlélni egy olyan városban, amit ellepett a mocsok, ahol nincs villany, se víz, se fűtés, és az élelmiszerboltokat már kifosztották?
Miért festette le valaki fehér festékkel a szentek szemét a templomban?

A könyv egy idézettel kezdődik a Tanácsok könyvéből: Ha nézhetsz, láss is. Ha láthatsz, figyelj oda. Nézzünk körül. Vajon mi történne a mi világunkkal, ha mindenki megvakulna?

2013. április 17., szerda

Jorge Amado: Gabriela / Szegfű és fahéj


A helyszín megint Bahia, Ilhéus – az az Ilhéus, ahova a Végtelen földek szerencsepróbálói megérkeztek, valamikor régen. Ugyanaz a város, csak évtizedekkel később: még emlékeznek a Badaro névre, a Nagy Szárazér birtoklásáért vívott háborúra, arra az időre, amikor még haramiák lövöldöztek és gyújtogattak, ha éppen úgy hozta a szükség (mármint az ezredesek szüksége).

Ugyanaz a település, de igencsak eljárt felette az idő. Már nem csak pár házból álló jelentéktelen falucska az esőerdő peremén, hanem jelentős nagyváros, akár főváros is lehetne. A gyökereit nem tagadhatja meg, még élnek a érgi szokások (például hogy a felszarvazott férj csak egyféleképpen moshatja le magáról a szégyent: a feleség és a csábító halála árán), de vajon meddig? Meddig tűrik meg a hagyományokat az új idők?

Ezt az Ilhéust Ramiro Bastos ezredes kormányozza, kissé túl a nyolcvanon, de még sziklaszilárdan és vasmarokkal. Legény volt a talpán, amikor haramiákkal kellett harcolni, és a választásokon egy-egy jól irányzott golyó döntötte el az eredményt, de ez az új világ már túl gyors neki, az erkölcstelen filmeket játszó mozikkal, ismeretlen férfiakkal táncoló nős asszonyokkal, vagy a város új szükségleteivel.

Mundinho Falcão az ország másik feléből érkezett fiatalember, az új generáció tagja, sok pénzzel és nagy tervekkel. Mindenhol ott van, befektet, kölcsönt és tanácsokat ad, tervez, az ezredes megkérdezése nélkül. Ő semmi mást nem tart szem előtt, csak Ilhéus civilizálódását. Fenyegeti vajon Ramiro ezredes hatalmát, vagy az egész államot átszövő korrupció ellen még ő sem tehet semmit (a maga korrupt kapcsolataival sem)?

szegfűDe a politika, mint mindig, most is csak a hátteret adja a hétköznapi emberek életéhez. A választás is csak egy téma, amiről el lehet vitatkozni, amikor közeledik, de egyébként sokkal izgalmasabb, hogy Jesuíno Mendonça ezredes agyon lőtte a feleségét meg a fogorvost, amikor egy ágyban találta őket, vagy hogy Malvina a nős mérnökkel enyeleg mindenki szeme láttára.

Ebbe az Ilhéusba érkezik Gabriela, a bájos kis szakácsnő, akire az arab (szíriai, és nem török!) vendéglős, Nacib talál rá a “rabszolgapiacon”. Gabriela maga a megtestesült ártatlanság, egyszerű lány, aki csak nevet, énekel, táncol, főz, és élvezi, hogy a férfiak vágyakoznak rá. Ha eggyel alszik, valamennyivel alszik, egyszerre, csak oda kell képzelnie őket. Csak élvezi az életet, nem érdekli semmi más.

A bőre színe akár a fahéj, illata mint a szegfűé, mosolya mindenkit beragyog, nevetése mindenkinek szól. A férfiak – természetesen – hamar belehabarodnak. Sorra kapja az ajánlatokat: van, aki házat bérelne neki, kakaóföldet íratna a nevére, vagy csak ágyba vinné egy éjszakára.

fahéjHamarosan Nacib rájön, hogy menthetetlenül beleszeretett a lányba, még a házasság is megfordul a fejében.  De vajon egy szabadon szálló kismadár kalitkában is ugyanolyan szépen énekel-e, mint a faágon…?

Ez a könyv is olyan, mint Amado összes könyve: nem magyarázni kell, hanem olvasni, odaképzelni magunkat az ilhéusi kikötőbe, végighallgatni a pletykákat, és jól elrágódni rajtuk, vagy megvitatni a választások lehetséges kimeneteleit. Élvezni a napsütést, érezni a bahiai ízeket és együtt mosolyogni Gabrielával.

2013. április 15., hétfő

José Saramago: Halálszünet


Ha mindössze két szóval kéne jellemeznem ezt a könyvet: végtelenül abszurd. Groteszk. Morbid. Kinek hogy tetszik.

Mi történik, ha a halál (szigorúan kis betűvel) egy szép nap (újév napján, hogy egészen pontosak legyünk) munkaszünetet hirdet? Nem hal meg senki, nyilván, legalábbis abban a meg nem nevezett tízmilliós kis országban, aminek három szomszédja van, mert ez a bizonyos halál csak ebben az országban dolgozik. De mi történik még… vagy mi nem történik?

Elsőként, teljesen logikus módon, a halottakra épülő iparágak (temetkezési vállalkozások, sírkő-, illetve koporsógyárosok, és társaik) jutnak csődközeli állapotba. Hogy ne kopjon fel az álluk, kénytelenek az emberek helyett házi kedvencek temetésére szakosodni, még ha ez erősen piszkálja is a szakmai önérzetüket. De nem csak nekik okoz nehézséget a halál munkabeszüntetése: a kórházak megtelnek élet és halál közt kínlódó betegekkel, akik nem tudnak meghalni, de nem tudnak élni se, mert az öregedést, gyengülést, elsorvadást nem állítja meg senki, a balesetek nem szűnnek meg, vér továbbra is folyik, csak épp sehol nincsenek halottak. Új értelmet nyer az élőhalott kifejezés.


A “megoldás” erre a problémára tulajdonképpen nem túl bonyolult: a haldoklót csak át kell vinni valamelyik határon, hiszen akár egy méterrel a határvonal után már egy másik halál végzi a munkáját, akik közül egy sem hirdetett sztrájkot. Megjelenik a haldokló-turizmussal foglalkozó mapphia (szigorúan ph-val, hogy még véletlenül se keverjük össze a maffiával), akik jó pénzért átszállítják és eltemetik az embereket. Illetve később csak átszállítják, aztán visszahozzák, mert ugye a halott már nem támad fel, ha egyszer kilehelte a lelkét, és így nincs konfliktus a szomszédokkal. Az eljárás maga viszont felvet bizonyos kérdéseket, például hogy nem számít-e gyilkosságnak a haldokló átsegítése a túlvilágra ezzel a módszerrel?
1297783694_1354172012
Hét hónappal később egy kékeslila boríték fekszik a tévé vezérigazgatójának asztalán. És ez lesz az új eljárás, mert a halál (aki mellesleg nőnemű, mint ahogyan a legtöbb európai nyelvből is tudjuk, amely megkülönböztet hím- és nőnemet; ráadásul ahogy a tudósok megállapították a régi rajzok alapján, harminchat-harminchét év körül járhat) saját szavaival élve, “durva modortalanság”-nak véli az addigi, figyelmeztetés nélküli módszert. Tehát attól a naptól kezdve mindenki pontosan egy héttel a halála előtt megkapja a saját, névre szóló kékeslila borítékját, és így van ideje végrendeletet írni, meg elbúcsúzni a barátoktól, családtól, ismerősöktől. A halállal dacolni felesleges, úgyis neki lesz igaza, a figyelmeztetés pusztán a jóindulat megnyilvánulása.

És aznap éjfélkor, mintegy hatvanezer ember hal meg ugyanabban a pillanatban. Másnap pedig megérkeznek az első névre szóló kékeslila levelek – később pedig ez a szín lesz a rettegés árnyalata… mert ki örülne, ha húsz-harminc-negyven évesen valamelyik reggel egy levél várná, s vele a bizonyosság, hogy egy héttel később vége az életének?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merülnek fel Saramago groteszk köntösbe bújtatott könyvében. Nem kerülnek megválaszolásra, épp csak felbukkannak a felszínen, aztán visszasüllyednek a mélybe: akinek van kedve hozzájuk, gondolkodjon rajtuk. Azoknak érdemes ezt a könyvet olvasni, akik kérdéseket keresnek, nem pedig szépen megfogalmazott, előre megrágott válaszokat.

Bár a téma nem éppen könnyű, azért véresen komolyan se kell venni. Két komoly gondolat között – eleinte kicsit meglepetten, később kicsit hálásabban – felsóhajthat az olvasó a jobb és kevésbé jó, témából adódó szóviccek olvasásakor (mert azért valljuk be, meglehetősen ellentmondásos dolog azt mondani a halálnak, hogy “előtted az élet”, még ha ez csak egy jelentéktelen félmondat is a történet szempontjából).

A könyv vége nem rejteget túl nagy meglepetéseket, de azért – legalábbis számomra – még abszurdabbá teszi a történetet. A kör bezárul, a halálnak is lehetősége van élni egy kicsit. És hogy utána mi lesz? Az már mindenkinek a saját fantáziájára van bízva…

Jorge Amado: Flor asszony két férje



Ahogy Benyhe János is írja az utószóban:  “Nem magyarázni kell ezt a könyvet, hanem olvasni”. Aki olvasott már Amado-könyvet, az tudja miről van szó, aki pedig nem, annak nehéz elmagyarázni…

Ahogy Amado legtöbb könyvében, itt is a brazíliai Bahia városa elevenedik meg előttünk, a szegénységben, de annál vidámabban élő négerek, mulattok és fehérek világa. Van, aki feljebb szeretne jutni, de van, aki csak lenézi a gazdagok puccparádéját, szamárfület mutat a szegénységnek, és bolondozva éli az életét.

Flor asszony kedves, türelmes, szelíd és szorgalmas teremtés, két férje pedig tűz és víz, ég és föld, egymásnak tökéletes ellentétei. Vadinho nem egyszer megríkatta feleségét (sőt, egyszer még meg is verte), hajnalig a kaszinókat és játékbarlangokat járta, eljátszotta ruletten, kártyán, állatos lutrin az összes pénzt, amit sikerült kölcsönbe szereznie. De amikor ott volt vele, akkor egészen vele volt, és boldoggá tette: a hullámvölgyek után egekbe nyúló hullámhegyek következtek mindig, újra és újra meghódította a feleségét, leküzdve azt a fránya szemérmességet (mert hát ki hallott olyat, hogy ruhában, takaró alatt viháncoljon valaki).

Teodoro doktor ellenben precíz és pontos  (annyira, hogy még az együttlétek is napra pontosan be vannak osztva, szerda és szombat, természetesen szigorúan takaró alatt, a szükségesnél nem jobban levetkőzve), rendes munkája van,  soha meg nem bántaná a feleségét, mindennél többre becsüli a világon, úgy bánik vele, mint a hímes tojással, vagyis ahogy Flor az első, ugyancsak viharos házassága után meg is érdemli (a szomszédság egybehangzó véleménye szerint). Egy ilyen derék, tisztességes férjet csak szeretni lehet, csak elégedettnek lehet vele lenni, mondják a szomszédasszonyok, Flor asszony pedig szereti és elégedett vele…
A történt többet mond, mint amennyit leír, és mégse mond mást, mint ami papírra van vetve. Többet mond, mert akaratlanul is elgondolkozik rajta az ember, hogy ő mit választana: viharokat szivárvánnyal, éjszakákat nappalokkal, vagy pedig szinte mozdulatlan, sima víztükröt, egyöntetű félhomályt? És nem mond semmi mást, mint ami a papírlapokra van nyomtatva, mert ott áll feketén-fehéren: mind a kettő kell. Ezen talán nincs is mit magyarázni.

  A szigorúan tényekre hagyatkozó elbeszélésben, szokás szerint, szinte észrevétlenül keveredik a nem is annyira szürke valóság, és az Afrikából “behozott” szentek kézzelfogható harca, szertartásai. Megjelenik a ördöngös Esú és a kívül hűvös, belül lángoló Ososzí… Ki mondhatná, hogy csak mítosz, szertartás, eretnekség az egész, mikor a szentek beleavatkoznak a mindennapok eseményeibe?

“De ki olvassa?” kérdezi Benyhe János az utószóban, majd gyorsan meg is válaszolja a kérdést, hogy ne gondolkozzunk túl sokat rajta. “Mert mindenkinek nem való. Csak ifjak olvassák, akik előtt még ott az élet, és ebből a könyvből még idejekorán megtanulhatják az emberi és főleg szerelmi viszonylatok viharos tengerén való gyönyörű-bonyodalmas navigálást. Továbbá csak középkorúak olvassák, akik már érett fővel, de már érett szervezettel állnak helyt a mindennapos életharcban, és Amado hőseinek szerelmi diadalaiból erőt, biztatás meríthetnek. Továbbá csak hajlott korúak olvassák, akik már túlérett fővel és túlérett szervezettel téblábolnak a mindennapos életharcban, és Amado hőseinek szerelmi kudarcaiból vigaszt és önigazolást nyerhetnek. Továbbá csak aggkorúak olvassák, akik már mindent csak könyvből meríthetnek, és Amado műve révén üdvös mnemotechnikai gyakorlathoz juthatnak. Csak férfiak olvassák, akik méltányolják a férfiszenvedélyt. Csak nők olvassák, akik méltányolják a női szenvedélyt. Továbbá csak egészségesek és betegek.”

Ezt a könyvet nem szabad kapkodva, sietősen olvasni. Érdemes kiélvezni minden egyes bekezdést, az utolsó szóig: átérezni Flor asszony tehetetlenségbe és tanácstalanságba átcsapó mélységes gyászát, vagy Norma asszony bosszankodását Zé Sampaio mogorva zárkózottsága miatt; elrágódni a legfrissebb pletykákon a szomszédsággal; állást foglalni a kis Marilda ügyében (nevezetesen hogy énekeljen, vagy inkább férjhez menjen, ahogy illik), és szörnyülködni Rozilda asszony zsarnokságán.

Ezek után pedig ki-ki eldöntheti, melyikük volt a jobb férj: a naplopó, léhűtő Vadinho, vagy pedig a svájci óramű pontosságú, tiszteletreméltó Teodoro doktor?