Jared Diamond: A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása

Jared Diamond manapság az egyik legnépszerűbb írókutató, aki ismeretterjesztő könyvek írásával (is) foglalkozik. Eredetileg élettant tanult, de jártasságot szerzett ornitológiában, antropológiában, geográfiában, evolúcióbiológiában, és nyelvészettel is foglalkozott. Könyvei is igyekeznek minél több tudományterületet összefogni, és a Harmadik csimpánz-ra ez hatványozottan igaz, hiszen az ember származása és szokásai, a könyv fő témája, nem vizsgálható csupán egy-két szempontból.

A Harmadik csimpánz felemelkedése és bukása "korunk teremtéstörténete", ahogy az író nagyon találóan megjegyzi valahol a könyv elején. Azzal nagyjából mindannyian tisztában vagyunk, hogy az élővilágban az állatok közé tartozunk, és az emberszabású majmokkal vagyunk a legközelebbi rokonságban. Az, hogy a gorillához vagy a csimpánzhoz állunk-e közelebb, hosszú ideig vita tárgyát képezte az antropológusok között, mára azonban a molekuláris biológiai módszerek egyértelmű választ adtak: a csimpánz a legközelebbi rokonunk. Mégpedig olyannyira, hogy genetikai anyagunk csupán 1,6%-ban különbözik egymástól, ami nagy valószínűséggel csak néhány génnyi eltérést jelent. Szigorúan rendszertani szemszögből nézve ez annyit jelent, hogy a csimpánz és az ember gyakorlatilag ugyanabba a nemzetségbe tartozik...

Catheryne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

Catheryne M. Valente amerikai írónő könyvét műfajilag könnyű meghatározni: mese, méghozzá tündérmese a javából. A célkorosztály behatárolása már kicsit nehezebb: a mesék (vagyis inkább a mostanában megjelenő mesekönyvek) általában a gyerekeknek szólnak, A lány, aki körülhajózta Tündérföldet azonban több szempontból sem feltétlenül gyerektörténet, így tizenkét évesnél idősebbek is bátran kézbevehetik (sőt). A nyelvezet (szerencsére) még csak nyomokban sem hasonlít a mai gyerekkönyvek együgyűségig lebutított tőmondataira, és a történet is más értelmet kap gyerek- és felnőttszemmel olvasva (ebből a szempontból engem kicsit Michael Ende Momo-jára emlékeztet).

Szeptember (aki egyébként májusban született) egy omahai kisvárosban lakik hány mesét tudtok, ami Amerikából indul?) az anyukájával, aki motorokat javít, és az apukájával, aki katona. És Szeptember egy idő után igencsak megunja az otthonülést, a rózsaszín és sárga teáscsészéket meg a barátságos kiskutyát, így amikor a tizenkettedik születésnapja utáni estén a Zöld Szél megkérdezi, hogy van-e kedve vele repülni a leopárdján Tündérföldre, gondolkodás nélkül igent mond, és nem sokkal később egy olyan kalandban találja magát, aminek egészen biztosan semmi köze a teáscsészékhez vagy kedves kiskutyákhoz.

Janne Teller: Semmi

Janne Teller írónő műve bejárta a könyvek által bejárható életút mindkét végletét: megjelenését követően betiltották az iskolákban, egy évvel később viszont elnyerte a Gyermekkönyv-díjat a dán minisztériumtól, ma már kötelező olvasmány (amivel én személy szerint nagyjából annyira értek egyet, mint a magyar általános iskolai kötelezők nagy részével: egy átlag tizenhat éven aluli tininek nem adnám a kezébe), külföldön is több díjat nyert, ezenkívül színdarab és bábjáték formájában is előadják.

A történet rendkívül egyszerűen kezdődik: a nyolcadikos Pierre Anthon egy nap a következő szavakkal elhagyja az iskolapadot: Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá. És ezt teljesen komolyan gondolja. Az osztálytársak persze úgy döntenek, hogy bebizonyítják neki az ellenkezőjét, és elkészítik a Fontos Dolgok Halmát...

Nicholas Christopher: Bestiárium

Nicholas Christopher legújabb könyve (és egyben az első magyarul megjelent), a Bestiárium egy csodálatosan megírt mágikus realista történet. Az író a dél-amerikai szerzők körében korábban is népszerű műfajt (gondoljunk csak Gabriel García Marquezre, Luis Borgesre vagy Jorge Amadora) sikeresen honosította meg az észak-amerikai kontinensen is, ami az európaiak számára sem teljesen idegen (ha mást nem, Kafkát és/vagy Hoffmant a többség biztosan olvasott középiskolában).


A könyv a főszereplő, Xeno Atlas életútját mutatja be, gyerekkortól a középkorúságig. Olasz édesanyja belehalt a szülésbe, görög apja (aki nem mellesleg tengerész) pedig egész életében inkább csak anyagilag támogatta. A Bronxban felnőtt férfi így hamarabb megismerkedett a magánnyal, mint legtöbb kortársa, de így is mindig volt mellette valaki: a nagyanyja (anyai ágról az egyetlen, aki akár csak szóba is állt a fiúval), egy iskolai barát vagy Evgénia, az albán gyerekfelügyelő. És az állatszellemek.

---

Xenonak nagyanyja már egészen kicsi korától kezdve mesél az állatokról és az állatszellemekről, amelyek mindenhol ott vannak: a szobában, az utcán, a parkokban, az emberekben, akiknek külseje visszatükrözi előző életüket. Az egyszárnyú gólyáról, ami átrepült az Alpok felett és a kígyóról, ami megzabálta a Holdat. És Silvanáról, a nagyanyjáról (tehát Xeno ükanyjáról), aki nem ember volt, hanem egy driád, vagyis erdei nimfa. Silvana a vadonból érkezett, így rendkívül erősen kötődött az állatok világához. Egy szicíliai erdőben találták meg, és sem olaszul, sem görögül nem tudott írni-olvasni, viszont fejből szavalta Homérosz hőskölteményeit - ógörög nyelven. Látta az állatok szellemeit, értette az állatok nyelvét, a madarak pedig a vállára szálltak. Adottságai közül az ükunokában csak az állatszellemekre való fogékonyság maradt meg, ám a korral ez is egyre inkább elhalványul.


Az állatok iránt való érdeklődés azonban nem hogy fakulna, de még erősödik is, legyenek azok valósak vagy kitaláltak. Xeno azonban jó darabig nem tud ezzel mit kezdeni, egészen amíg az egyik történelemórán tudomást nem szerez a bestiáriumok létezéséről. Onnantól fogva viszont ezeknek a könyveknek szenteli az életét, egészen pontosan pedig az úgynevezett Karaván Bestiárium felkutatásának, amelyben azoknak a lényeknek a felsorolása és leírása található, amelyek nem léphettek Noé bárkájára...

Aki izgalmas kalandokra számít, annak sajnos csalódnia kell majd a könyvben, de ez egyáltalán nem jelenti, hogy lapos lenne a történet: a könyvtárakban és levéltárakban való kutakodást elég nehéz lenne részletekbe menően pláne érdekfeszítően visszaadni. Szerencsére Christopher megkíméli az olvasókat a kutatómunka részleteitől (a hatás kedvéért azért néhány lábjegyzetből értesülünk egy-két elátkozott állatról, mint például a sokak által ismert főnix, ami talán a legellentmondásosabb mitológiai teremtmény), helyette a helyszínek és a szereplők minél érzékletesebb leírására törekszik. És elég jól sikerül: a szereplők bármelyike, az a főszereplőktől kezdve azokig, akik csak egyszer-kétszer bukkannak fel, valamennyien mintha a valódi életből léptek volna át a könyv lapjaira, hogy egy kicsit a történet részei legyenek. Ez nem egy tündérmese, nincsenek csodák (hacsak azt nem vesszük csodának, hogy Xenonak mekkora szerencséje van a kutatásban), és a különböző emberek jellemfejlődéséről alkotott kép is hátborzongatóan (szomorúan) életszerű. A boldog gyerekekből megkeseredett felnőttek lesznek, a boldog felnőttekből egy tragédia után roncsok, a háborús veterán nem hős és nem bűnös, csak ember, akinek megvannak a maga démonjai.

Aberdeen bestiárium

A Bestiárium nem az a típusú könyv, amit azért szeret meg az ember, mert egy másik világba repíti el, és egy időre megfeledkezhet minden gondjáról; hanem az a fajta történet, amit azért nem bír letenni, mert úgy érzi, hogy ez akár itt és most is történhet. Pontosabban történhetett abban a világban, amiben mi is élünk, abban a vietnami háborúban, abban a Velencében és azon a Szicílián, nem pedig egy párhuzamos univerzumban. A történetvezetés lendületes, magával ragadó, ami szinte letehetetlenné teszi a könyvet azok számára is, akik nem különösebben érdeklődnek a „bölcsész” kutatómunka iránt. Néha azért mégis érdemes megállni és elgondolkozni, amikor a bestiárium utáni kutatás egy-egy közjátékában egy-két komolyabb gondolat hangzik el.
Összességében a Bestiárium egy gyönyörűen megírt, kerek történet, szép kezdéssel, és nem túlságosan szájbarágós-tanulságos lezárással. Ha Nicholas Christopher korábban megjelnt művei is hasonló színvonalon íródtak, akkor nagy kár, hogy magyarul még egyik sem jelent meg. A karakterek nagyon is élők, és nem csak tulajdonságaik, hanem gondolataik és cselekedeteik alapján is. A helyszínek pedig sokak számára ismerősek lehetnek, akárcsak a huszadik század második felének eseményei, ami a könnyen olvasható stílus mellett még közelebb hozza a világot az olvasóhoz. Bátran a kezükbe vehetik a mágikus realizmus rajongói, és azok is, akik éppen csak ismerkednek a műfajjal. Vagy akik szeretnének elszakadni a mindennapoktól, de nem túlságosan.