Jorge Amado: Gabriela / Szegfű és fahéj

A helyszín megint Bahia, Ilhéus – az az Ilhéus, ahova a Végtelen földek szerencsepróbálói megérkeztek, valamikor régen. Ugyanaz a város, csak évtizedekkel később: még emlékeznek a Badaro névre, a Nagy Szárazér birtoklásáért vívott háborúra, arra az időre, amikor még haramiák lövöldöztek és gyújtogattak, ha éppen úgy hozta a szükség (mármint az ezredesek szüksége).

Ugyanaz a település, de igencsak eljárt felette az idő. Már nem csak pár házból álló jelentéktelen falucska az esőerdő peremén, hanem jelentős nagyváros, akár főváros is lehetne. A gyökereit nem tagadhatja meg, még élnek a érgi szokások (például hogy a felszarvazott férj csak egyféleképpen moshatja le magáról a szégyent: a feleség és a csábító halála árán), de vajon meddig? Meddig tűrik meg a hagyományokat az új idők?

Ezt az Ilhéust Ramiro Bastos ezredes kormányozza, kissé túl a nyolcvanon, de még sziklaszilárdan és vasmarokkal. Legény volt a talpán, amikor haramiákkal kellett harcolni, és a választásokon egy-egy jól irányzott golyó döntötte el az eredményt, de ez az új világ már túl gyors neki, az erkölcstelen filmeket játszó mozikkal, ismeretlen férfiakkal táncoló nős asszonyokkal, vagy a város új szükségleteivel.

Mundinho Falcão az ország másik feléből érkezett fiatalember, az új generáció tagja, sok pénzzel és nagy tervekkel. Mindenhol ott van, befektet, kölcsönt és tanácsokat ad, tervez, az ezredes megkérdezése nélkül. Ő semmi mást nem tart szem előtt, csak Ilhéus civilizálódását. Fenyegeti vajon Ramiro ezredes hatalmát, vagy az egész államot átszövő korrupció ellen még ő sem tehet semmit (a maga korrupt kapcsolataival sem)?

De a politika, mint mindig, most is csak a hátteret adja a hétköznapi emberek életéhez. A választás is csak egy téma, amiről el lehet vitatkozni, amikor közeledik, de egyébként sokkal izgalmasabb, hogy Jesuíno Mendonça ezredes agyon lőtte a feleségét meg a fogorvost, amikor egy ágyban találta őket, vagy hogy Malvina a nős mérnökkel enyeleg mindenki szeme láttára.

Ebbe az Ilhéusba érkezik Gabriela, a bájos kis szakácsnő, akire az arab (szíriai, és nem török!) vendéglős, Nacib talál rá a “rabszolgapiacon”. Gabriela maga a megtestesült ártatlanság, egyszerű lány, aki csak nevet, énekel, táncol, főz, és élvezi, hogy a férfiak vágyakoznak rá. Ha eggyel alszik, valamennyivel alszik, egyszerre, csak oda kell képzelnie őket. Csak élvezi az életet, nem érdekli semmi más.

A bőre színe akár a fahéj, illata mint a szegfűé, mosolya mindenkit beragyog, nevetése mindenkinek szól. A férfiak – természetesen – hamar belehabarodnak. Sorra kapja az ajánlatokat: van, aki házat bérelne neki, kakaóföldet íratna a nevére, vagy csak ágyba vinné egy éjszakára.

Hamarosan Nacib rájön, hogy menthetetlenül beleszeretett a lányba, még a házasság is megfordul a fejében.  De vajon egy szabadon szálló kismadár kalitkában is ugyanolyan szépen énekel-e, mint a faágon…?

Ez a könyv is olyan, mint Amado összes könyve: nem magyarázni kell, hanem olvasni, odaképzelni magunkat az ilhéusi kikötőbe, végighallgatni a pletykákat, és jól elrágódni rajtuk, vagy megvitatni a választások lehetséges kimeneteleit. Élvezni a napsütést, érezni a bahiai ízeket és együtt mosolyogni Gabrielával.