Ha mindössze két szóval kéne jellemeznem ezt a könyvet: végtelenül abszurd. Groteszk. Morbid. Kinek hogy tetszik. Mi történik, ha a halál (szigorúan kis betűvel) egy szép nap (újév napján, hogy egészen pontosak legyünk) munkaszünetet hirdet? Nem hal meg senki, nyilván, legalábbis abban a meg nem nevezett tízmilliós kis országban, aminek három szomszédja van, mert ez a bizonyos halál csak ebben az országban dolgozik. De mi történik még… vagy mi nem történik?
Elsőként, teljesen logikus módon, a halottakra épülő iparágak (temetkezési vállalkozások, sírkő-, illetve koporsógyárosok, és társaik) jutnak csődközeli állapotba. Hogy ne kopjon fel az álluk, kénytelenek az emberek helyett házi kedvencek temetésére szakosodni, még ha ez erősen piszkálja is a szakmai önérzetüket. De nem csak nekik okoz nehézséget a halál munkabeszüntetése: a kórházak megtelnek élet és halál közt kínlódó betegekkel, akik nem tudnak meghalni, de nem tudnak élni se, mert az öregedést, gyengülést, elsorvadást nem állítja meg senki, a balesetek nem szűnnek meg, vér továbbra is folyik, csak épp sehol nincsenek halottak. Új értelmet nyer az élőhalott kifejezés.
A “megoldás” erre a problémára tulajdonképpen nem túl bonyolult: a haldoklót csak át kell vinni valamelyik határon, hiszen akár egy méterrel a határvonal után már egy másik halál végzi a munkáját, akik közül egy sem hirdetett sztrájkot. Megjelenik a haldokló-turizmussal foglalkozó mapphia (szigorúan ph-val, hogy még véletlenül se keverjük össze a maffiával), akik jó pénzért átszállítják és eltemetik az embereket. Illetve később csak átszállítják, aztán visszahozzák, mert ugye a halott már nem támad fel, ha egyszer kilehelte a lelkét, és így nincs konfliktus a szomszédokkal. Az eljárás maga viszont felvet bizonyos kérdéseket, például hogy nem számít-e gyilkosságnak a haldokló átsegítése a túlvilágra ezzel a módszerrel?
Hét hónappal később egy kékeslila boríték fekszik a tévé vezérigazgatójának asztalán. És ez lesz az új eljárás, mert a halál (aki mellesleg nőnemű, mint ahogyan a legtöbb európai nyelvből is tudjuk, amely megkülönböztet hím- és nőnemet; ráadásul ahogy a tudósok megállapították a régi rajzok alapján, harminchat-harminchét év körül járhat) saját szavaival élve, “durva modortalanság”-nak véli az addigi, figyelmeztetés nélküli módszert. Tehát attól a naptól kezdve mindenki pontosan egy héttel a halála előtt megkapja a saját, névre szóló kékeslila borítékját, és így van ideje végrendeletet írni, meg elbúcsúzni a barátoktól, családtól, ismerősöktől. A halállal dacolni felesleges, úgyis neki lesz igaza, a figyelmeztetés pusztán a jóindulat megnyilvánulása.
És aznap éjfélkor, mintegy hatvanezer ember hal meg ugyanabban a pillanatban. Másnap pedig megérkeznek az első névre szóló kékeslila levelek – később pedig ez a szín lesz a rettegés árnyalata… mert ki örülne, ha húsz-harminc-negyven évesen valamelyik reggel egy levél várná, s vele a bizonyosság, hogy egy héttel később vége az életének?
Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merülnek fel Saramago groteszk
köntösbe bújtatott könyvében. Nem kerülnek megválaszolásra, épp csak
felbukkannak a felszínen, aztán visszasüllyednek a mélybe: akinek van
kedve hozzájuk, gondolkodjon rajtuk. Azoknak érdemes ezt a könyvet
olvasni, akik kérdéseket keresnek, nem pedig szépen megfogalmazott,
előre megrágott válaszokat.Bár a téma nem éppen könnyű, azért véresen komolyan se kell venni. Két komoly gondolat között – eleinte kicsit meglepetten, később kicsit hálásabban – felsóhajthat az olvasó a jobb és kevésbé jó, témából adódó szóviccek olvasásakor (mert azért valljuk be, meglehetősen ellentmondásos dolog azt mondani a halálnak, hogy “előtted az élet”, még ha ez csak egy jelentéktelen félmondat is a történet szempontjából).
A könyv vége nem rejteget túl nagy meglepetéseket, de azért – legalábbis számomra – még abszurdabbá teszi a történetet. A kör bezárul, a halálnak is lehetősége van élni egy kicsit. És hogy utána mi lesz? Az már mindenkinek a saját fantáziájára van bízva…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése