José Saramago: Vakság

Két másik Saramago-könyv (a Minden egyes név és a Halálszünet) olvasása közben szerencsére sikerült hozzáedződnöm a szerző egyedi, különös stílusához: a több oldalnyi hosszú bekezdések, több soros mondatok és a párbeszédek tördeletlensége már nem okozott meglepetést, csupán azt a hatást érte el, amit a kezdeti sokk után a másik két könyvben is: sokkal összemosódottabb, valóság-szagúbb lett tőle a történet. Hiszen az életünk sincsen bekezdésekre tagolva, nem igaz?

Ennek ellenére kicsit félve vágtam bele az olvasásba, elvégre a Nobel-díjas művek nem éppen a könnyedségükről híresek. Szerencsére a történet menete egyáltalán nem vontatott, gyorsan követik egymást az események, az embernek csak arra van ideje, hogy meglepődjön vagy elszörnyülködjön, és a történet már megy is tovább, nincs megállás, mint ahogy a mindennapi életben is sokszor csak utólag van alkalmunk elgondolkodni egy-egy szóváltás vagy esemény hátterén.

Egy meg nem nevezett, modern kori városban különös kór kezd el terjedni: az emberek minden átmenet nélkül megvakulnak. Egy férfi, miközben az autójában ülve várja a zöld lámpát. Egy szemorvos. Egy kancsal kisfiú. Eleinte elkülönítik a vakokat, hogy ne legyen járvány a vakságból. Ez a különös betegség rettegést szül: az emberek nem akarnak megvakulni, és bármit képesek lennének megtenni, hogy elkerüljék ezt a sorsot. Akad, aki szerint az elkülönítés nem elég, halomra kéne lőni a vakokat, mert csak így lehet megfékezni a kórság terjedését.

Az egykori elmegyógyintézet, ahová vakokat kezdik el gyűjteni, hamarosan megtelik. De nem csak a hely hiánya a probléma: a szemük világával mintha a maradék emberségüket is elvesztették volna a vakok. A tudat, hogy úgyse látja senki, amit csinálnak, elűzi az összes gátlást, az erkölcsök megszűnnek létezni, pár nap után már farkastörvények uralkodnak az elkülönítettek körében.

Ám a vakok között marad egyetlen egy látó, aki nem csak belül érzi, hanem látja is, hogy törnek elő az állati ösztönök a szemük világát vesztett emberekből, hogy hogyan lesz egyre mocskosabb és reménytelenebb körülötte a világ...

A történet egy döbbenetes és elgondolkoztató világképet tár elénk. Eddigi életem egyik legsokkolóbb könyvélménye volt (az Ötödik Sally mellett), tehetetlenül sodródtam az egymást villámgyorsan követő eseményekkel, és csak az olvasás közben tartok szünetekben engedélyeztem magam a gondolkodást.

Vajon mikor szabad gyilkolni, mikor van az a pont, amikor az ember kiolthatja a másik életét, hogy sok védtelennek jobb legyen? Mennyire lehet megalázni egy nőt? Mit számítanak az erkölcsök egy olyan társadalomban, ahol senki nem lát? Hogy lehet túlélni egy olyan városban, amit ellepett a mocsok, ahol nincs villany, se víz, se fűtés, és az élelmiszerboltokat már kifosztották?
Miért festette le valaki fehér festékkel a szentek szemét a templomban?

A könyv egy idézettel kezdődik a Tanácsok könyvéből: Ha nézhetsz, láss is. Ha láthatsz, figyelj oda. Nézzünk körül. Vajon mi történne a mi világunkkal, ha mindenki megvakulna?