A történet egy teljesen átlagos városban (egészen pontosan Londonban) játszódik, teljesen átlagos szereplőkkel.Nick középiskolás tanuló, aki szeret kosarazni, és meglehetősen hiányos kémiatudása ellenére orvosnak készül. Egyik héten Colin, az egyik legjobb haverja különösen kezd viselkedni: egy szó nélkül elmarad a kosár-edzésekről, nem veszi fel a telefonját, és hirtelen nagyon jóban lesz az általa addig csak "szövőnők"-nek hívott, és mélyen lenézett fiúkkal...
Az iskolában elkezd körbejárni egy másolt CD-kre írt játék, ami Colint is megváltoztatta: az Erebos. Hamarosan Nick is megkapja, és igen gyorsan függővé válik, mint mindenki más. Tanulás, sőt alvás helyett is a virtuális világban lóg, és nem sokára már a második énjeként tekint az általa létrehozott karakterre.
Az Erebos nem csupán egy jó játék, amitől nem lehet elszakadni. Beszél a játékosokhoz: tudja az igazi nevüket, ismeri a gyengeségeiket, a félelmeiket, a vágyaikat. A szabályok szigorúak: kívülállóknak nem szabad beszélni a játékról, egymás között pedig tilos megvitatni a virtuális eseményeket. És mindenkinek csak egy élete van: ha ezt elveszítik, Erebos kapuja elméletileg örökre bezárul előttük.
De ami talán a legkülönösebb az egészben az az, hogy a játékosoknak nem csak virtuális küldetéseket kell teljesíteniük, ahhoz, hogy magasabb szinte léphessenek a karaktereikkel, hanem a valódi világban is végre kell hajtaniuk egy-két feladatot. A legtöbb első pillantásra értelmetlen, vagy legalábbis különös, éppen ezért Nicknek sem igazán jut eszébe miérteken gondolkodni (kivéve, amikor számára kellemetlen küldetést kell végrehajtania).
A borítón is említett gyilkosságra való felszólítás körülbelül a könyv felénél következik be: innentől fogva felgyorsulnak az események. Az eddig elnyomott miért hirtelen a felszínre törnek, és a játék egyre veszélyesebbé válik, főleg azok számára, akik nem akarnak részt venni benne...
Több kritikában is olvastam negatívumként a történet kiszámíthatóságát, de nekem azért bőven maradtak meglepetések az utolsó pár fejezetre (valószínűleg nem olvastam megfelelő mennyiségű hasonló könyvet). A szereplők (főleg Nick) ábrázolását meglepően életszerűnek találtam, és néhány apró kivételtől eltekintve nekem a nyelvezet is tetszett. Az viszont elég bosszantó, hogy ilyen vastagra nyomták a könyvet, ugyanis körülbelül háromnegyed-ennyi papírra is elfért volna, ha nem hagynak öt centis margókat mind a két oldalon... Ami a témát illeti: egyik nyilvánvaló célja (legalábbis gondolom), hogy felhívja a figyelmet a játékfüggőségre, ami elképesztő méreteket is képes ölteni (egy ember élete néhány virtuális szintért egy kitalált karakternek), csak az a kérdés, hogy vajon a játékfüggő célközönség elolvassa-e, vagy inkább leül a gép elé...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése