David Mitchell: Szellemírók

David Mitchell Szellemírók című regénye szédítően izgalmas, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató utazásra visz minket Okinavától Szentpéterváron keresztül New Yorkig, miközben ellátogathatunk Tokióba, Honkongba, Mongóliába, Londonba és az írországi Clear-szigetre is. Szorosan nyomában maradunk a városról városra és testről testre járó szellemnek, aki otthontalanul bolyongva keresi a választ saját létére és a neki rendelt életformára. Eközben pedig mi magunk is szinte szellemmé válunk, belebújva az éppen aktuális "gazdatest" bőrébe és életébe, akiket laza, sokszor szinte láthatatlan szálak fűznek össze egymással.

Aki úgy kezd neki a könyvnek, mint én, azaz semmit nem tud róla, és még a borító hátsó oldalán levő rövidke leírást sem olvassa el, annak az első pár fejezet után még külön fejtörést jelent, hogy mi közük egymáshoz ezeknek a történeteknek, melyek sem szereplőikben, sem helyszíneikben nem közösek? Hogy lesz ezekből a villanásokból, töredékekből egy kerek egész?

A válasz rendkívül egyszerű: figyelmesen olvasva rájövünk, hogy igenis vannak közös szereplők (bár a végefelé ez sokkal egyértelműbb, mint az első két-három történetben), és közös események (ami viszont már a kezdettől fogva szembetűnő). Hogy ne áruljak el nagyobb meglepetéseket, az első fejezeten végigkísért, a Testvériséget a végletekig imádó, szektás-terrorista Quasarrról (aki szerintem titokban azon elmélkedik, mikor lesz elég magas az alfa-hányadosa ahhoz, hogy teleportálni tudjon) nem ebben a történetben hallunk utoljára.

Honkong
"Minden városban ezer kisebb város él."

Számomra a könyv egyik legpozitívabb tulajdonsága, hogy bár látszik, hogy mind a kilenc történet ugyanannak az írónak a műve, a karakterek egyáltalán nem egy kaptafára készültek, valamennyien nagyon is életszagúak és hitelesek. És nem csak a főszereplők, hanem a névtelenek és a mellékszereplők is igazi személyiségek, akiket bármikor gondtalanul át tudnánk léptetni a mi világunkba.

Mitchell elképesztő könnyedséggel ugrál a férfi és női szerepek, illetve a fiatal és korosabb személyek lelkivilága között. Szavain és gondolatain keresztül szinte fájdalmasan bele tudjuk képzelni magunkat az egész életét a Szent Hegyen leélő, teát és tésztát árusító kínai asszony életébe, akinek eszébe sem jut elköltözni onnan, bármi is történjék, de ugyanilyen egyszerűen ölthetjük magunkra a Londonban lakó, középkorú dobos és szellemíró életművész bőrét is. Néha egészen érdekes élmény egy-egy ennyire eltérő személy szemén keresztül látni a világot (legalábbis én még sose próbáltam magam egy szektás-terrorista helyébe képzelni magam). Valamennyi karakter máshonnan származik - van, aki Kelet szülötte, és van, aki Nyugaté -, van, akivel csak pár órát töltünk, mással akivel néhány napot, éveket vagy akár évtizedeket, de mindannyiuktól tanulhatunk valamit. Például elkötelezettséget és bátorságot. Te például mit tennél, ha a lábaid előtt heverne a kvantumfizika minden titka? Mi választja szét a tudományt a hadviseléstől? És mennyire a tudós felelőssége, hogy mire használják a tudományát?

Ulánbátor
"Hárman gondolkoznak a világ sorsáról.
Az első a daru...
A második a sáska...
A harmadik a denevér..."

Apró, és meglehetősen szubjektív csalódás a mű egészéhez képest, hogy a legjobb történetek mind a könyv elején szerepelnek, és hiába vártam, hogy na, majd a következő még ezt is felül fogja múlni. Ennek ellenére az írások lendülete az utolsó fejezet utolsó mondatáig kitart, és egy pillanatra se hagyja ellankadni az olvasó érdeklődését. Azzal a bizonyos utolsó mondattal pedig véglegesen bezárul a kör, és ki mondhatná meg, hogy ami történik, az valójában a kezdet vagy a vég?

Érdemes azon is elgondolkozni, hogy időrendileg milyen sorrendben követik egymást a történetek. A legegyszerűbb válasz persze az, hogy szépen sorban egymás után, ebbe viszont egyrészt több helyen is bele lehet kötni, másrészt pedig sokkal kevésbé izgalmas. Erre persze csak a teljes könyv végigolvasása után van lehetőség, szóval az utolsó mondatok után is marad még bőven gondolkodnivaló!