José Saramago: Vakság

Két másik Saramago-könyv (a Minden egyes név és a Halálszünet) olvasása közben szerencsére sikerült hozzáedződnöm a szerző egyedi, különös stílusához: a több oldalnyi hosszú bekezdések, több soros mondatok és a párbeszédek tördeletlensége már nem okozott meglepetést, csupán azt a hatást érte el, amit a kezdeti sokk után a másik két könyvben is: sokkal összemosódottabb, valóság-szagúbb lett tőle a történet. Hiszen az életünk sincsen bekezdésekre tagolva, nem igaz?

Ennek ellenére kicsit félve vágtam bele az olvasásba, elvégre a Nobel-díjas művek nem éppen a könnyedségükről híresek. Szerencsére a történet menete egyáltalán nem vontatott, gyorsan követik egymást az események, az embernek csak arra van ideje, hogy meglepődjön vagy elszörnyülködjön, és a történet már megy is tovább, nincs megállás, mint ahogy a mindennapi életben is sokszor csak utólag van alkalmunk elgondolkodni egy-egy szóváltás vagy esemény hátterén.

Egy meg nem nevezett, modern kori városban különös kór kezd el terjedni: az emberek minden átmenet nélkül megvakulnak. Egy férfi, miközben az autójában ülve várja a zöld lámpát. Egy szemorvos. Egy kancsal kisfiú. Eleinte elkülönítik a vakokat, hogy ne legyen járvány a vakságból. Ez a különös betegség rettegést szül: az emberek nem akarnak megvakulni, és bármit képesek lennének megtenni, hogy elkerüljék ezt a sorsot. Akad, aki szerint az elkülönítés nem elég, halomra kéne lőni a vakokat, mert csak így lehet megfékezni a kórság terjedését.

Az egykori elmegyógyintézet, ahová vakokat kezdik el gyűjteni, hamarosan megtelik. De nem csak a hely hiánya a probléma: a szemük világával mintha a maradék emberségüket is elvesztették volna a vakok. A tudat, hogy úgyse látja senki, amit csinálnak, elűzi az összes gátlást, az erkölcsök megszűnnek létezni, pár nap után már farkastörvények uralkodnak az elkülönítettek körében.

Ám a vakok között marad egyetlen egy látó, aki nem csak belül érzi, hanem látja is, hogy törnek elő az állati ösztönök a szemük világát vesztett emberekből, hogy hogyan lesz egyre mocskosabb és reménytelenebb körülötte a világ...

A történet egy döbbenetes és elgondolkoztató világképet tár elénk. Eddigi életem egyik legsokkolóbb könyvélménye volt (az Ötödik Sally mellett), tehetetlenül sodródtam az egymást villámgyorsan követő eseményekkel, és csak az olvasás közben tartok szünetekben engedélyeztem magam a gondolkodást.

Vajon mikor szabad gyilkolni, mikor van az a pont, amikor az ember kiolthatja a másik életét, hogy sok védtelennek jobb legyen? Mennyire lehet megalázni egy nőt? Mit számítanak az erkölcsök egy olyan társadalomban, ahol senki nem lát? Hogy lehet túlélni egy olyan városban, amit ellepett a mocsok, ahol nincs villany, se víz, se fűtés, és az élelmiszerboltokat már kifosztották?
Miért festette le valaki fehér festékkel a szentek szemét a templomban?

A könyv egy idézettel kezdődik a Tanácsok könyvéből: Ha nézhetsz, láss is. Ha láthatsz, figyelj oda. Nézzünk körül. Vajon mi történne a mi világunkkal, ha mindenki megvakulna?

José Saramago: Halálszünet

Ha mindössze két szóval kéne jellemeznem ezt a könyvet: végtelenül abszurd. Groteszk. Morbid. Kinek hogy tetszik.

Mi történik, ha a halál (szigorúan kis betűvel) egy szép nap (újév napján, hogy egészen pontosak legyünk) munkaszünetet hirdet? Nem hal meg senki, nyilván, legalábbis abban a meg nem nevezett tízmilliós kis országban, aminek három szomszédja van, mert ez a bizonyos halál csak ebben az országban dolgozik. De mi történik még… vagy mi nem történik?

Elsőként, teljesen logikus módon, a halottakra épülő iparágak (temetkezési vállalkozások, sírkő-, illetve koporsógyárosok, és társaik) jutnak csődközeli állapotba. Hogy ne kopjon fel az álluk, kénytelenek az emberek helyett házi kedvencek temetésére szakosodni, még ha ez erősen piszkálja is a szakmai önérzetüket. De nem csak nekik okoz nehézséget a halál munkabeszüntetése: a kórházak megtelnek élet és halál közt kínlódó betegekkel, akik nem tudnak meghalni, de nem tudnak élni se, mert az öregedést, gyengülést, elsorvadást nem állítja meg senki, a balesetek nem szűnnek meg, vér továbbra is folyik, csak épp sehol nincsenek halottak. Új értelmet nyer az élőhalott kifejezés.


A “megoldás” erre a problémára tulajdonképpen nem túl bonyolult: a haldoklót csak át kell vinni valamelyik határon, hiszen akár egy méterrel a határvonal után már egy másik halál végzi a munkáját, akik közül egy sem hirdetett sztrájkot. Megjelenik a haldokló-turizmussal foglalkozó mapphia (szigorúan ph-val, hogy még véletlenül se keverjük össze a maffiával), akik jó pénzért átszállítják és eltemetik az embereket. Illetve később csak átszállítják, aztán visszahozzák, mert ugye a halott már nem támad fel, ha egyszer kilehelte a lelkét, és így nincs konfliktus a szomszédokkal. Az eljárás maga viszont felvet bizonyos kérdéseket, például hogy nem számít-e gyilkosságnak a haldokló átsegítése a túlvilágra ezzel a módszerrel?

Hét hónappal később egy kékeslila boríték fekszik a tévé vezérigazgatójának asztalán. És ez lesz az új eljárás, mert a halál (aki mellesleg nőnemű, mint ahogyan a legtöbb európai nyelvből is tudjuk, amely megkülönböztet hím- és nőnemet; ráadásul ahogy a tudósok megállapították a régi rajzok alapján, harminchat-harminchét év körül járhat) saját szavaival élve, “durva modortalanság”-nak véli az addigi, figyelmeztetés nélküli módszert. Tehát attól a naptól kezdve mindenki pontosan egy héttel a halála előtt megkapja a saját, névre szóló kékeslila borítékját, és így van ideje végrendeletet írni, meg elbúcsúzni a barátoktól, családtól, ismerősöktől. A halállal dacolni felesleges, úgyis neki lesz igaza, a figyelmeztetés pusztán a jóindulat megnyilvánulása.

És aznap éjfélkor, mintegy hatvanezer ember hal meg ugyanabban a pillanatban. Másnap pedig megérkeznek az első névre szóló kékeslila levelek – később pedig ez a szín lesz a rettegés árnyalata… mert ki örülne, ha húsz-harminc-negyven évesen valamelyik reggel egy levél várná, s vele a bizonyosság, hogy egy héttel később vége az életének?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merülnek fel Saramago groteszk köntösbe bújtatott könyvében. Nem kerülnek megválaszolásra, épp csak felbukkannak a felszínen, aztán visszasüllyednek a mélybe: akinek van kedve hozzájuk, gondolkodjon rajtuk. Azoknak érdemes ezt a könyvet olvasni, akik kérdéseket keresnek, nem pedig szépen megfogalmazott, előre megrágott válaszokat.

Bár a téma nem éppen könnyű, azért véresen komolyan se kell venni. Két komoly gondolat között – eleinte kicsit meglepetten, később kicsit hálásabban – felsóhajthat az olvasó a jobb és kevésbé jó, témából adódó szóviccek olvasásakor (mert azért valljuk be, meglehetősen ellentmondásos dolog azt mondani a halálnak, hogy “előtted az élet”, még ha ez csak egy jelentéktelen félmondat is a történet szempontjából).

A könyv vége nem rejteget túl nagy meglepetéseket, de azért – legalábbis számomra – még abszurdabbá teszi a történetet. A kör bezárul, a halálnak is lehetősége van élni egy kicsit. És hogy utána mi lesz? Az már mindenkinek a saját fantáziájára van bízva…