2013. június 30., vasárnap

Mitch Albom: Az Idő Ura

Műfaját tekintve? Hmmm... nem tudnám besorolni. Tulajdonképpen mindenkinek szól, aki úgy érzi, nincs elég ideje - legyen az illető tinédzser vagy kilencven éves.

"Egyedül az ember méri az időt.
Egyedül az ember jelzi harangszóval az órát.
Egyedül az ember éli át azt a bénító félelmet, amit a többi teremtmény nem ismer.
A félelmet, hogy kifut az időből
."

Dor volt az első ember, aki elkezdte mérni az időt. Számolt, mért, készített napórát, vízórát, megalkotta az első naptárat.Ez volt a mindene. Meg Alli, akit végül feleségül is vett.
És ezzel megpecsételte az emberiség sorsát. A sajátjáról nem is beszélve.

Dor ezután hatezer évig üldögél egy barlangban, időért könyörgő hangok millióit hallgatva. Ez a büntetése, amiért elkezdte mérni az időt. Egy nap - a mi időszámításunk szerint nem is olyan régen - esélyt kap rá, hogy beteljesítse a sorsát. Meg kell változtatni két ember életét: egy tizenéves szerelmes lányét, aki azt szeretné, ha gyorsabban telne az idő; és egy halálhoz közeli rákos üzletemberét, aki meg szeretné hosszabbítani az életét.

A téma már agyon van csócsálva, és sok újdonságot nem tartogat. De nem is ez a lényeg. Hiába írták már meg számtalanszor, hiába végtelenül közhelyesek az időről szóló írások, hiába húzzák sokan a szájukat Coelho neve hallatán (amúgy én se vagyok oda az írásaiért), hiába legyintenek, hogy persze, mégis egyre több a rohanó, boldogtalan ember, akinek nincs ideje semmire.

Nincs ideje, mondjuk, holott mindenkinek ugyanannyi idő jut: hatvan percből álló huszonnégy óra egy napra, hét nap egy hétre.Az idő múlásának érzékelése az, ami szubjektív. Sarah Lemon (alias Limonádé), a népszerűtlen és nem kifejezetten szép, ámde jól tanuló lány azt szeretné, ha gyorsabban telnének a percek, hogy álmai fiújával (aki amúgy egy bunkó köcsög) találkozhasson, míg a rákkal küszködő Victor Delamonte, az alulról felkapaszkodott multimilliomos szeretné meghosszabbítani földi tartózkodásának idejét, és folyamatosan úgy érzi, kifut az időből.

Dor őket kettőjüket választja ki a milliónyi ember közül, hogy aztán a saját szenvedésének is véget vethessen. Mivel sok idő telt el a Földön, mióta ő utoljára a bőrén érezte a nap sugarait, még sok mindent kell megtanulnia a modern világról. Ennek azonban semmi akadálya: ő az Idő Ura, és ha megállítani nem is, de lelassítani le tudja az időt, hogy hetek helyett pillanatok alatt tanuljon meg mindent, amire szüksége van a boldoguláshoz.

De vajon hogy fogja elérni, hogy ez a két, egymástól oly távol álló ember megértse, mit jelent az idő valójában? Érdemes végig olvasni a könyvet, még ha néha kicsit bugyutának is tűnik, és utána elgondolkodni azon, hogy mi az, ami tényleg fontos az életben, is mi az, amiről csak bemagyarázzuk magunknak, hogy az...

Philip Reeve: Ragadozó városok

A Ragadozó városok története érdekes világba repít minket. Valahol a viszonylag távoli jövőben járunk, miután az emberiség a hatvan perces háború után levegőbe repítette a bolygó nagy részét, meg a saját magáét is. A számítógépes technológia (az "ősztechnológia") teljesen elveszett, viszont a technika egy teljesen másik ága elképesztően fellendült. Ennek következtében jöttek létre a guruló városok, melyek prédára lesve járják a vadászmezőket.

Helyesebben szólva inkább csak járták. Ugyanis az elmúlt években megcsappant a zsákmányok száma és egyre nehezebb mozgásban tartani a nagyobb városokat. A guruló városok fénykorában a világvárosok megették a nagyvárosokat, a nagyvárosok a kisvárosokat, a kisvárosok pedig a falvakat, tanyákat. Csakhogy a préda jórészt elfogyott, a városok pedig egyre inkább éheznek.

London is egy a nagyobbfajta guruló városok közül. Az elmúlt éveket rejtőzködve töltötte, azonban most ismét kidugja az orrát a Nagy Vadászmezőre, és kelet felé tart...

Tom a történészek kasztjának egyik harmad osztályú tanonca, aki napjainak jó részét a múzeumi gyűjtemények porolgatásával tölti. Meglehetősen unalmas és egyhangú élete egy csapásra megváltozik azon a napon, amikor London a hosszú éhezés után ismét bekebelez egy bányászvárost, és a fiút leküldik a város gyomrába a múzeum számára értékes darabok után nézni. A fiú legnagyobb meglepetésére az általa csodált, szinte istenített fő történésszel találkozik a város gyomrában, aki a befalt város bevándorlói közül is szeretne körülnézni értékes darabok után. A bevándorlók között azonban akad egy sebhelyes lány, aki meg akarja gyilkolni a férfit, és Tomnak csodával határos módon, éppen csak hajszál híján sikerül megmentenie...

A történet határozottan fordulatos és izgalmas, az alapötlet pedig viszonylag jól kidolgozott, bár a gyakorlati megvalósíthatóságot tekintve vannak fenntartásaim, de erre majd egy-két ezer év múlva visszatérünk. Ugyan van néhány túlságosan gyors fordulat a történetben, ami kicsit összecsapottnak tűnik, de egy tizenpáréveseknek szóló könyvben még elmegy. Sajnos a karakterek kidolgozottságára nem mondható el ugyanez: sablonosak és nem kifejezetten élethűek, ami nagy kár, mert a történet tényleg ötcsillagos...

2013. június 23., vasárnap

John Scalzi: Szellemhadtest

Az univerzum, ahol nem szívesen élnénk, azóta sem lett barátságosabb. Sőt, ami azt illeti, még ellenségesebb lett, legalábbis az emberek szempontjából, ugyanis három intelligens és eléggé brutális faj szövetkezett az emberiség elpusztítására. A rraey-ekre, akik szeretik az emberhúst, még emlékezünk, hozzájuk társulnak ősi ellenségeik, az eneshaiak, illetve a titokzatos obinok, akikről tulajdonképpen senki nem tud semmit.

Ja, meg egy áruló tudós. Egy ember, aki kiszolgáltatta saját faját a három ellenségnek. Illetve valójában ennél sokkal többet tett, de ezt még ráérünk megtudni. Mindenesetre az illető egy zseni, ebben az emberek és az ellenfelek is egyet kell értsenek: megoldotta az emberi tudatminta számítógépen való tárolását.

A háborút bármilyen eszközzel meg kell előzni, a Gyarmati Véderő pedig egyébként sem az erkölcsi aggályairól híres, így meglehetősen gyorsan az áruló férfi tudatának testbe töltéséről döntenek. És mivel legálisan akarják csinálni az egészet (már amennyire ez az egész legálisnak mondható), csak egyetlen lehetőség kínálkozik: egy Különlegesnek a testébe kell tölteni a tudatot.

Szóval, összegezzük a helyzetet: az emberiséget egy titkos szövetségbe tömörült triád fenyegeti, és az egyetlen lehetséges kiútnak a saját faját eláruló tudós tudatmintájának egy emberfeletti képességekkel rendelkező testbe töltése kínálkozik. Ha nem akarunk túl terjengősek lenni, akkor a helyzet nem túl biztató.


A Vének háborúja folytatásában kicsit elbúcsúzunk John Perry-től, és a Szellemhadtest... azaz a Különlegesek, a felnőttként születő, és gyorsan öregedő gyermekek életébe nyerhetünk mélyebb betekintést. Az áttöltési kísérlet úgy tűnik, hogy balul sül el: az áruló tudós helyett egy plusz Különleges katona születik, aki kicsit más, mint a többiek, és mivel a kutatóknak fogalmuk sincs, hová tűnt az áttöltött tudat, potenciálisan magában hordozza az árulás veszélyét. A férfit Jane Sagan alá osztják be, így most az ő életét is jobban megismerhetjük.

Kegyetlen verseny kezdődik a rejtélyek megfejtéséért. És a tét most az egész emberiség sorsa. Nem csak azoké, akik a gyarmatokon élnek, hanem azoknak a milliárdoknak a sorsa is kockán forog, akik a Földön tengetik az életüket.

2013. június 18., kedd

Lois Lowry: A Fiú

Az Emlékek őre-sorozat negyedik, és egyben záró része még a Könyvhétre jelent meg. Kíváncsian vártam a könyvet, kicsit azért, hogy megtudjam, mi lesz az első három, lazán összefűzött történet zárása, de sokkal inkább azért, mert az írónő gyakorlatilag összes magyarul megjelent könyve a kedvenceim közé tartozik, és nem egyszer olvastam őket. Azt kifejezetten sajnálom, hogy a kötet nem kemény borítású kiadásban jelent meg, de hát semmi sem lehet tökéletes...

Claire tizennégy éves, és egy olyan közösségben él, ahol az emberek élete szigorúan meghatározott szabályok szerint zajlik. Ismerős, ugye? Talán túlságosan is... A lány tizennégy évesen ad életet első gyermekének, akit a szokásokhoz híven azonnal el is vesznek tőle. Hiszen a gyermeke egyelőre nem gyermek, hanem csak egy termék, aminek az előállításához szükség van ugyan anyára, de minek maradjon továbbra is nála, ha a szakképzett orvosok és ápolók ezután jobban gondját tudják viselni?

Lehet, hogy csak azért, mert ez a téma különösen érzékenyen érint, de az első pár oldal nekem kifejezetten ijesztő volt. Már csak az, hogy a szülni készülő kislány (mert tizennégy évesen Claire még kislány, akárhonnan is nézzük) arcára maszkot húznak, hogy ne lássa az újszülöttet, önmagában is jobb esetben hátborzongató. Arról meg aztán ne is beszéljünk, hogy az orvosok csak a termék biztonságos eltávolítására gondoltak, Claire-re oda sem figyeltek...

A szülés közbeni komplikációk miatt áthelyezik a lányt egy másik munkakörbe. Nem szülhet többet, így másként kell hasznosítania magát. Viszont a nagy kapkodásban elfelejtik kiutalni neki a szükséges tabletta-adagot, így Claire lassanként elkezd számára természetellenesnek tűnő erősséggel kötődni dolgokhoz. Például szeretnék látni a fiát...

Nagyjából egy évvel később egy barátságos kis falunál veti partra a tenger a fiatal lányt. A falusiak nem tudnak róla semmit, ő maga pedig nem emlékszik a múltjára: nem tudja honnan jött, kicsoda és hogy került a tengerre.

Lassanként sikerül beilleszkednie a közösségbe, közben pedig egyre-másra térnek vissza az emlékei. Végül, egy újabb év elteltével, minden eszébe jut, és meg akarja találni a fiát. Akár az élete árán is. Elhatározza, hogy kimászik az életveszélyes és megmászhatatlannak tűnő sziklákon, hogy a gyermeke nyomára akadjon...

A történetet olvasva nem csak Claire történetét izgulhatjuk végig, hanem azt is megtudhatjuk, hogyan függ össze Jonas, Kira és Matty története, hogy mi történt a kis Gabriellel, és hogy mi lett Falu sorsa Matty halála után. Ugyan a végjátékot kicsit szájbarágósnak éreztem, azért a cél-korosztály számára még talán nem túlságosan az. Tanulság pedig mindenképpen van, például hogy soha nem szabad feladni.

2013. június 17., hétfő

Dan Wells: Partials - Részben ember

Kira Walker Long Islanden él, ahová a Részlegesekkel vívott (igencsak rövid) háború után az emberiség maradéka szorult. A múltjáról nem tud semmit: a háború előtti időkből csak az apjáról van néhány halvány emlékképe. A pár tízezer főből álló lakossággal együtt ő is úgy tudja: ők az utolsó élő emberek a bolygón. Az életszínvonal, nem túl meglepő módon jóval alacsonyabb, mint a tizenegy évvel korábbi háború előtt: az elektromosság luxus, szigorúan beosztva, a gyógyszergyártás teljesen leállt (így a sziget különböző részeire kell kockázatos kirándulásokat tenni értük), autók helyett pedig lovaskocsikkal közlekednek. A költözés ellenben sokkal egyszerűbbé vált: mivel rengeteg a felesleges ház, ha valakinek nem tetszik a jelenlegi, egyszerűen fogja azt a kevés holmit, amit magáének mondhat, és keres egy másik, szimpatikusabb házat.

A lakosok többsége a sziget központi részén él, ahol a szabályokat a Szenátus nevű testület hozza meg. Az itt élő polgárokat védi a katonaság a "kívülről" támadó lázadókkal szemben, akik a Hang nevű csoportba tömörülnek. Ugyanakkor sokan választják, hogy a központtól távolabb eső farmokon éljék az életüket, elsősorban a terhességi törvény miatt.

Ugyanis az emberiség a kipusztulás szélén áll. A Részlegesek egy vírus segítségével pusztították ki az emberiség 99 százalékát, ami azonban a rá immúnis emberek vérében továbbra is jelen van, és minden újszülöttet pár napon belül megöl. A Szenátus abban reménykedik, hogy ha elég csecsemő születik, lesz majd köztük olyan is, aki ellenáll a vírusnak. Így meghozták a terhességi törvényt, amelynek értelmében a tizennyolc év feletti lányoknak annyiszor kell szülniük, amennyiszer csak tudnak...

Csakhogy tizenegy év alatt egyetlen immúnis csecsemő sem született. És Kira, a tizenhat éves orvostanhallgató úgy gondolja, hogy ha ennyi idő alatt nem történt meg, akkor túlságosan kevés az esély rá, hogy erre lehessen építeni (és lássuk be, azért ebben van valami). Elhatározza, hogy kerül, amibe kerül, ő megtalálja a vírus, az RM ellenszerét. És úgy tűnik, hogy elég súlyos árat kell fizetnie érte: elszántsága akár az életébe is kerülhet.

Negatív kritikaként olvastam több helyen is, hogy mennyire erőltetett és valószínűtlen, hogy egy tizenhat éves diák, még ha kiemelkedően tehetséges is, megoldjon egy olyan problémát, amit több, mint tíz éve kutatnak komoly tudósok. Először is egy nem is olyan régi hírrel szeretném bizonyítani ennek a szituációnak a létjogosultságát: egy tizenöt éves amerikai fiú, Jack Andraka, kifejlesztett egy olyan tesztpapírt, ami korai stádiumban is 90 %-os valószínűséggel mutat ki pár perc alatt több rákfélét is, ráadásul csak 3 centbe kerül. Ez elég meggyőzően alátámasztja, hogy szellemi akadálya tulajdonképpen nincs annak, hogy pont Kira fedezze fel az ellenszert, ráadásul szerintem a főorvos első reakciója a lány által javasolt radikális akcióra teljesen hihető: a Részlegesektől, az ismeretlentől való félelem és a család elvesztése miatti harag és elkeseredettség keveredik benne, amikor nemet mond arra a képtelennek tűnő felvetésre, hogy egy Részlegest tanulmányozzanak az ellenszer meglelése érdekében.

Miután megismerkedhettünk Long Island meglehetősen posztapokaliptikus világával, a könyv második részében több komoly kérdés is felmerül. A Részlegesek tényleges belépésével a történetbe meglepően tisztán láthatjuk viszont, hogy mennyire fél az emberiség az ismeretlentől. Másfelől pedig komolyan elgondolkodhatunk azon, hogy mi az, ami emberré teszi az embert, és meddig lehet valakit embernek nevezni? Ezen kívül azon is legondolkodhatunk, hogy meddig szabad elmennie egy hivatalnak (jelen esetben a Szenátusnak) a polgárai védelmének érdekében, és mi az, ami már zsarnoksághoz, önkényuralomhoz vezet? Meddig kell feláldoznia magát az egyénnek az emberiség érdekében, és mi az a pont, ahonnan az önfeláldozás már csak felesleges gesztus?

A Partials-sorozat második része (Fragments), angolul már megjelent, és egy kiegészítő kötetet (Isolation) kapható, ami a Részlegesek létrehozását megelőző háborúba repíti vissza az olvasót, hogy kicsit jobban megismerhesse az előzményeket.