2013. május 26., vasárnap

John Scalzi: Vének háborúja

Nehéz erről a könyvről bármit is írni, úgy, hogy ne lőjek le nagy poénokat benne. A történet nagyon dióhéjban nagyon egyszerű: a hetvenöt év feletti amerikai állampolgárok (férfiak és nők is) bevonulhatnak a Gyarmati Véderő seregébe katonának. Aláírnak egy szerződést, aztán senki nem tudja mi lesz velük, csak annyi a biztos, hogy elkerülnek a Földről, és nem térnek vissza. Soha többet.

És az öregek bevonulnak, mégpedig egy igen egyszerű logika alapján: kinek lenne szüksége lerobbant vén trottyokra, akik három futólépést se tudnak megtenni? Bizonyára megfiatalítják őket, ami - valljuk be - elég nagy vonzerő tud lenni egy hetvenöt és a halál közti öregember vagy öregasszony számára. Úgyhogy elbúcsúznak, elrendezik a dolgaikat és bevonulnak. Végül is csak két évet kell lehúzni. Legalábbis elvileg. Az apró betűs részt nem mindenki olvassa el: hogy szükség esetén az időtartam nyolc évvel meghosszabbítható...

És szükség van rá. A jövőbeli Föld egy aránylag tűrhető helynek tűnik, talán szívesen élnénk ott. Talán igen, mert az átlagéletkor kilencven év körülire tolták ki, nem volt atomkatasztrófa és a társadalmi berendezkedés hasonló a maihoz. De talán mégsem, mert ennél többet nem is tudunk erről a jövőbeli Földről. Ellenben egy olyan univerzumban, ahol a történet játszódik, határozottan nem szívesen élnénk: ahol kegyetlen verseny folyik a gyarmatosítható bolygókért, és az ember a kozmikus táplálékláncnak nem a tetején foglal helyet, hanem jobb esetben is csak a közepén.

Általában nem szoktam szeretni a katonai-háborús sci-fiket (mint ahogy a háborús filmeket sem), de ennek a történetnek a stílusa igazán közel hozza a szereplőket a mindennapokhoz, a mi világunkhoz. A szereplők nem hősök vagy az űrben szolgálatot teljesítő katonák: ugyanolyan érzéseik vannak, mint nekünk: szeretnek, félnek, ragaszkodnak, vágyakoznak valami után.
És legfőképpen nem akarnak meghalni.

2013. május 19., vasárnap

Ursula Poznanski: Erebos

A történet egy teljesen átlagos városban (egészen pontosan Londonban) játszódik, teljesen átlagos szereplőkkel.

Nick középiskolás tanuló, aki szeret kosarazni, és meglehetősen hiányos kémiatudása ellenére orvosnak készül. Egyik héten Colin, az egyik legjobb haverja különösen kezd viselkedni: egy szó nélkül elmarad a kosár-edzésekről, nem veszi fel a telefonját, és hirtelen nagyon jóban lesz az általa addig csak "szövőnők"-nek hívott, és mélyen lenézett fiúkkal...

Az iskolában elkezd körbejárni egy másolt CD-kre írt játék, ami Colint is megváltoztatta: az Erebos. Hamarosan Nick is megkapja, és igen gyorsan függővé válik, mint mindenki más. Tanulás, sőt alvás helyett is a virtuális világban lóg, és nem sokára már a második énjeként tekint az általa létrehozott karakterre.

Az Erebos nem csupán egy jó játék, amitől nem lehet elszakadni. Beszél a játékosokhoz: tudja az igazi nevüket, ismeri a gyengeségeiket, a félelmeiket, a vágyaikat. A szabályok szigorúak: kívülállóknak nem szabad beszélni a játékról, egymás között pedig tilos megvitatni a virtuális eseményeket. És mindenkinek csak egy élete van: ha ezt elveszítik, Erebos kapuja elméletileg örökre bezárul előttük.

De ami talán a legkülönösebb az egészben az az, hogy a játékosoknak nem csak virtuális küldetéseket kell teljesíteniük, ahhoz, hogy magasabb szinte léphessenek a karaktereikkel, hanem a valódi világban is végre kell hajtaniuk egy-két feladatot. A legtöbb első pillantásra értelmetlen, vagy legalábbis különös, éppen ezért Nicknek sem igazán jut eszébe miérteken gondolkodni (kivéve, amikor számára kellemetlen küldetést kell végrehajtania).

A borítón is említett gyilkosságra való felszólítás körülbelül a könyv felénél következik be: innentől fogva felgyorsulnak az események. Az eddig elnyomott miért hirtelen a felszínre törnek, és a játék egyre veszélyesebbé válik, főleg azok számára, akik nem akarnak részt venni benne...

Több kritikában is olvastam negatívumként a történet kiszámíthatóságát, de nekem azért bőven maradtak meglepetések az utolsó pár fejezetre (valószínűleg nem olvastam megfelelő mennyiségű hasonló könyvet). A szereplők (főleg Nick) ábrázolását meglepően életszerűnek találtam, és néhány apró kivételtől eltekintve nekem a nyelvezet is tetszett. Az viszont elég bosszantó, hogy ilyen vastagra nyomták a könyvet, ugyanis körülbelül háromnegyed-ennyi papírra is elfért volna, ha nem hagynak öt centis margókat mind a két oldalon... Ami a témát illeti: egyik nyilvánvaló célja (legalábbis gondolom), hogy felhívja a figyelmet a játékfüggőségre, ami elképesztő méreteket is képes ölteni (egy ember élete néhány virtuális szintért egy kitalált karakternek), csak az a kérdés, hogy vajon a játékfüggő célközönség elolvassa-e, vagy inkább leül a gép elé...?

Joan Slonczewski: Agypestis



Az Agypestis az Elízium-sorozat negyedik kötete, történtet a Prokarionon élő, arzénalapú intelligens létformák felfedezése után játszódik. Ezúttal a helyszín Valedon, a főszereplő pedig Kriz, a festőművész, aki még a lakbérre is nehezen teremti elő a pénzt.

A Valedonon titokzatos betegség tombol, ami az agypestis nevet kapta. A kórokozók a Prokarionról származó ősökkel rendelkező mikroemberek, akik befészkelik magukat az emberek agyába, és a dopaminközpont stimulálásával irányítják a betegeket. A mikroemberek azonban arzenikum nélkül meghalnak, ennek beszerzése viszont egyre drágább mulatság, így egy idő után a gazdatest is tönkremegy, a kórokozók pedig elpusztulnak. Hacsak nem sikerül még idejében egy másik gazdatestbe költözniük...






Kriznek szerencsére nem kell sokat találkozni ezekkel az utolsó stádiumú betegekkel (a vámpírokkal), de lassan az ő környékét is kezdik ellepni a menthetetlenek, akik veszélyeztetik embertársaik egészségét. Ráadásul a lánynak elege van a névtelenségből és az elismerés hiányából - alig van pénze, a ház pedig könyörtelenül kiteszi, ha nem fizeti időben a lakbért. Ezért kétségbeesett lépésre szánja el magát: jelentkezik egy orvosi kísérletre alanyként. Egy különös véletlennek köszönhetően hónapok helyett pár nap után behívják a kórházba, ahol kiderül, hogy a hirdetésben szereplő agyserkentők tulajdonképpen szintén prokarioni ősökkel rendelkező mikroemberek, akik azonban az agy megszállása helyett szimbiózis-szerű kapcsolatot építenek ki a gazdatesttel. Kriznek természetesen először komoly ellenérzései vannak a dologgal kapcsolatban, de a pénz és a Tízes egészségügyi csomag az egyéb előnyök nélkül is lég motiváló tud lenni...


A mikroemberek az agy arachnoideájában (a pókhálóhártyában) laknak, építkeznek és élik az életüket. Ez utóbbit sokkal gyorsabban, mint az emberek - egy nap egy egész nemzedéknek felel meg. Istenként tisztelik a gazdatestet (hordozót), akiben laknak, és igyekeznek segíteni a munkáját. Kriz előtt új távlatok nyílnak a festészetben, olyan színkompozíciókat mutatnak neki a mikroemberek, amikről azelőtt álmodni sem tudott. Végre felfigyelnek rá a gazdagok, az elíziumiak, nem kell aggódnia a megélhetéséért.

Viszont vannak más események és körülmények, amik nem hagyják nyugodni. A kórházban az orvos, és a többi hordozó valamit titkolnak Kriz elől, valaki megtámadja a házát, a barátai megrémülnek, amikor megtudják, hogy ő is "pestisessé" vált, ráadásul saját akaratából, és az agypestis is egyre nagyobb, megoldhatatlannak tűnő problémát okoz az egész bolygón. Arról nem is beszélve, hogy a lány egyik hétről a másikra egymillió mikroemberért lett felelős...

A történet lazán kapcsolódik az előző részekhez, az események gyorsan peregnek, a vége nem teljesen kiszámíthatatlan, de azért tartogat meglepetéseket (bár az utolsó pár fejezet nekem kicsit összecsapottnak tűnt a könyv többi részének kidolgozottságához képest). Az izgalmas történeten néha érdemes elgondolkodni is: felelősségről, megtévesztésről, intelligenciáról, megbocsátásról, függőségről...



2013. május 5., vasárnap

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

Ezt a könyvet már ízekre szedték előttem, kielemezték és elmesélték. Újat mondani nem tudok, és nem is akarok róla, csak a saját véleményemet.

Fahrenheit 451: az a hőmérséklet, ahol a papír lángot fog. Egy darabig lobogva, gyönyörűen, narancsos-vörösesen ég, de miután ellobbant az utolsó láng is, csak fekete pernye, hamu marad utána. És elveszik minden egyes betű, minden gondolat, ami bele volt írva.

De pontosan ez is a cél: az összes könyvet elégetni, az összes önálló gondolatot kiirtani. Nem jók semmire, veszélyesek, és csak bizonytalanságot szülnek. A kormányoknak sokkal egyszerűbb egy arctalan, reklámokat kántáló, láthatatlan falak mögött élő emberekből álló tömeget irányítania, akik azt gondolják, amit mondanak nekik. A jó honpolgár fejből tudja az összes reklámot, fél a szokatlan dolgoktól, képernyőn kommunikál a barátaival, mindent elhisz, amit a kormány állít, és nem gondolkodik. A jó honpolgár arra törekszik, hogy mindenki egyenlő legyen, ne jöjjön létre semmiféle megkülönböztetés az emberek között, se hátrányos, se előnyös, és feljelenti azt, akinél könyvet gyanít. Mert a könyvek ártalmasak.

Olvasni tilos (kivéve a reklámokat). Lassítani tilos. Gondolkodni tilos. Gondoskodni tilos.

A jó honpolgár boldognak érzi magát, mert azt mondják neki, hogy ő boldog.

Montag tűzőr. Az a dolga, hogy elégesse a könyveket. Élete meglehetősen egyhangúan telik: tüzeket gyújt, aztán a munkaidő végeztével hazamegy a feleségéhez, Mildredhez. Néha beszélnek egymással, de már nem emlékeznek, hogy hol és mikor találkoztak. Nem is érdekes, az a lényeg, hogy ők férj és feleség, hogy már van három képernyő-fal, nemsokára pedig megvehetik a negyediket is, és hogy boldogok. Legalábbis elvileg.

Montag egy kicsit különbözik a többi jó honpolgártól. Rosszul érinti, amikor élve elégetnek egy öregasszonyt az egyik könyvkupaccal együtt, és néha gondolkozik. Beszélget a frissen a szomszédba költözött, tizenhét éves Clarisse-szal, akivel nem stimmel valami. Ő azt mondja magáról, hogy bolond. Mindenesetre furcsa dolgokat kérdez, különös módon odafigyel, és meglepően őszintén mosolyog. Sőt, még nevet is.

Engem is elgondolkodtatott a könyv, mint valószínűleg mindenki mást, aki olvasta/olvassa. Félelmetes ez az első pillanatra talán valószerűtlennek tűnő jövőkép. Mégis, nem tudom nem észrevenni, hogy annyira nem is tartom elképzelhetetlennek ezt a rendszert, mely az egyenlőség jelszava alatt elnyomja az egyediséget, és birkamódra bégető, üres tekintetű emberekből álló tömeget nevel.Nem tudok elsiklani afelett, hogy milyen ütemben nő a tömegkommunikáció és a reklámok befolyása az életünkben. Nyilván abban a világban is valahogy így kezdődött...

De nincs veszve a remény: a városokon kívül él még egy csapat egyetemet végzett ember, akik az elméjükben őrzik a könyveket, szövegeket. Egy ember - egy könyv. Aztán még egy, még egy és egyre több. Ott van elraktározva az agytekervényeikben az össze szó és mondat, arra várva, hogy egyszer előhívják majd őket.

"Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit, mondta a nagyapám. Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit ültettünk – minket lássanak abban."

Te mit fogsz magad után hagyni?

2013. május 3., péntek

José Saramago: Vakság



Két másik Saramago-könyv (a Minden egyes név és a Halálszünet) olvasása közben szerencsére sikerült hozzáedződnöm a szerző egyedi, különös stílusához: a több oldalnyi hosszú bekezdések, több soros mondatok és a párbeszédek tördeletlensége már nem okozott meglepetést, csupán azt a hatást érte el, amit a kezdeti sokk után a másik két könyvben is: sokkal összemosódottabb, valóság-szagúbb lett tőle a történet. Hiszen az életünk sincsen bekezdésekre tagolva, nem igaz?

Ennek ellenére kicsit félve vágtam bele az olvasásba, elvégre a Nobel-díjas művek nem éppen a könnyedségükről híresek. Szerencsére a történet menete egyáltalán nem vontatott, gyorsan követik egymást az események, az embernek csak arra van ideje, hogy meglepődjön vagy elszörnyülködjön, és a történet már megy is tovább, nincs megállás, mint ahogy a mindennapi életben is sokszor csak utólag van alkalmunk elgondolkodni egy-egy szóváltás vagy esemény hátterén.

Egy meg nem nevezett, modern kori városban különös kór kezd el terjedni: az emberek minden átmenet nélkül megvakulnak. Egy férfi, miközben az autójában ülve várja a zöld lámpát. Egy szemorvos. Egy kancsal kisfiú. Eleinte elkülönítik a vakokat, hogy ne legyen járvány a vakságból. Ez a különös betegség rettegést szül: az emberek nem akarnak megvakulni, és bármit képesek lennének megtenni, hogy elkerüljék ezt a sorsot. Akad, aki szerint az elkülönítés nem elég, halomra kéne lőni a vakokat, mert csak így lehet megfékezni a kórság terjedését.

Az egykori elmegyógyintézet, ahová vakokat kezdik el gyűjteni, hamarosan megtelik. De nem csak a hely hiánya a probléma: a szemük világával mintha a maradék emberségüket is elvesztették volna a vakok. A tudat, hogy úgyse látja senki, amit csinálnak, elűzi az összes gátlást, az erkölcsök megszűnnek létezni, pár nap után már farkastörvények uralkodnak az elkülönítettek körében.

Ám a vakok között marad egyetlen egy látó, aki nem csak belül érzi, hanem látja is, hogy törnek elő az állati ösztönök a szemük világát vesztett emberekből, hogy hogyan lesz egyre mocskosabb és reménytelenebb körülötte a világ...

A történet egy döbbenetes és elgondolkoztató világképet tár elénk. Eddigi életem egyik legsokkolóbb könyvélménye volt (az Ötödik Sally mellett), tehetetlenül sodródtam az egymást villámgyorsan követő eseményekkel, és csak az olvasás közben tartok szünetekben engedélyeztem magam a gondolkodást.

Vajon mikor szabad gyilkolni, mikor van az a pont, amikor az ember kiolthatja a másik életét, hogy sok védtelennek jobb legyen? Mennyire lehet megalázni egy nőt? Mit számítanak az erkölcsök egy olyan társadalomban, ahol senki nem lát? Hogy lehet túlélni egy olyan városban, amit ellepett a mocsok, ahol nincs villany, se víz, se fűtés, és az élelmiszerboltokat már kifosztották?
Miért festette le valaki fehér festékkel a szentek szemét a templomban?

A könyv egy idézettel kezdődik a Tanácsok könyvéből: Ha nézhetsz, láss is. Ha láthatsz, figyelj oda. Nézzünk körül. Vajon mi történne a mi világunkkal, ha mindenki megvakulna?