2013. április 17., szerda

Jorge Amado: Gabriela / Szegfű és fahéj


A helyszín megint Bahia, Ilhéus – az az Ilhéus, ahova a Végtelen földek szerencsepróbálói megérkeztek, valamikor régen. Ugyanaz a város, csak évtizedekkel később: még emlékeznek a Badaro névre, a Nagy Szárazér birtoklásáért vívott háborúra, arra az időre, amikor még haramiák lövöldöztek és gyújtogattak, ha éppen úgy hozta a szükség (mármint az ezredesek szüksége).

Ugyanaz a település, de igencsak eljárt felette az idő. Már nem csak pár házból álló jelentéktelen falucska az esőerdő peremén, hanem jelentős nagyváros, akár főváros is lehetne. A gyökereit nem tagadhatja meg, még élnek a érgi szokások (például hogy a felszarvazott férj csak egyféleképpen moshatja le magáról a szégyent: a feleség és a csábító halála árán), de vajon meddig? Meddig tűrik meg a hagyományokat az új idők?

Ezt az Ilhéust Ramiro Bastos ezredes kormányozza, kissé túl a nyolcvanon, de még sziklaszilárdan és vasmarokkal. Legény volt a talpán, amikor haramiákkal kellett harcolni, és a választásokon egy-egy jól irányzott golyó döntötte el az eredményt, de ez az új világ már túl gyors neki, az erkölcstelen filmeket játszó mozikkal, ismeretlen férfiakkal táncoló nős asszonyokkal, vagy a város új szükségleteivel.

Mundinho Falcão az ország másik feléből érkezett fiatalember, az új generáció tagja, sok pénzzel és nagy tervekkel. Mindenhol ott van, befektet, kölcsönt és tanácsokat ad, tervez, az ezredes megkérdezése nélkül. Ő semmi mást nem tart szem előtt, csak Ilhéus civilizálódását. Fenyegeti vajon Ramiro ezredes hatalmát, vagy az egész államot átszövő korrupció ellen még ő sem tehet semmit (a maga korrupt kapcsolataival sem)?

szegfűDe a politika, mint mindig, most is csak a hátteret adja a hétköznapi emberek életéhez. A választás is csak egy téma, amiről el lehet vitatkozni, amikor közeledik, de egyébként sokkal izgalmasabb, hogy Jesuíno Mendonça ezredes agyon lőtte a feleségét meg a fogorvost, amikor egy ágyban találta őket, vagy hogy Malvina a nős mérnökkel enyeleg mindenki szeme láttára.

Ebbe az Ilhéusba érkezik Gabriela, a bájos kis szakácsnő, akire az arab (szíriai, és nem török!) vendéglős, Nacib talál rá a “rabszolgapiacon”. Gabriela maga a megtestesült ártatlanság, egyszerű lány, aki csak nevet, énekel, táncol, főz, és élvezi, hogy a férfiak vágyakoznak rá. Ha eggyel alszik, valamennyivel alszik, egyszerre, csak oda kell képzelnie őket. Csak élvezi az életet, nem érdekli semmi más.

A bőre színe akár a fahéj, illata mint a szegfűé, mosolya mindenkit beragyog, nevetése mindenkinek szól. A férfiak – természetesen – hamar belehabarodnak. Sorra kapja az ajánlatokat: van, aki házat bérelne neki, kakaóföldet íratna a nevére, vagy csak ágyba vinné egy éjszakára.

fahéjHamarosan Nacib rájön, hogy menthetetlenül beleszeretett a lányba, még a házasság is megfordul a fejében.  De vajon egy szabadon szálló kismadár kalitkában is ugyanolyan szépen énekel-e, mint a faágon…?

Ez a könyv is olyan, mint Amado összes könyve: nem magyarázni kell, hanem olvasni, odaképzelni magunkat az ilhéusi kikötőbe, végighallgatni a pletykákat, és jól elrágódni rajtuk, vagy megvitatni a választások lehetséges kimeneteleit. Élvezni a napsütést, érezni a bahiai ízeket és együtt mosolyogni Gabrielával.

2013. április 15., hétfő

José Saramago: Halálszünet


Ha mindössze két szóval kéne jellemeznem ezt a könyvet: végtelenül abszurd. Groteszk. Morbid. Kinek hogy tetszik.

Mi történik, ha a halál (szigorúan kis betűvel) egy szép nap (újév napján, hogy egészen pontosak legyünk) munkaszünetet hirdet? Nem hal meg senki, nyilván, legalábbis abban a meg nem nevezett tízmilliós kis országban, aminek három szomszédja van, mert ez a bizonyos halál csak ebben az országban dolgozik. De mi történik még… vagy mi nem történik?

Elsőként, teljesen logikus módon, a halottakra épülő iparágak (temetkezési vállalkozások, sírkő-, illetve koporsógyárosok, és társaik) jutnak csődközeli állapotba. Hogy ne kopjon fel az álluk, kénytelenek az emberek helyett házi kedvencek temetésére szakosodni, még ha ez erősen piszkálja is a szakmai önérzetüket. De nem csak nekik okoz nehézséget a halál munkabeszüntetése: a kórházak megtelnek élet és halál közt kínlódó betegekkel, akik nem tudnak meghalni, de nem tudnak élni se, mert az öregedést, gyengülést, elsorvadást nem állítja meg senki, a balesetek nem szűnnek meg, vér továbbra is folyik, csak épp sehol nincsenek halottak. Új értelmet nyer az élőhalott kifejezés.


A “megoldás” erre a problémára tulajdonképpen nem túl bonyolult: a haldoklót csak át kell vinni valamelyik határon, hiszen akár egy méterrel a határvonal után már egy másik halál végzi a munkáját, akik közül egy sem hirdetett sztrájkot. Megjelenik a haldokló-turizmussal foglalkozó mapphia (szigorúan ph-val, hogy még véletlenül se keverjük össze a maffiával), akik jó pénzért átszállítják és eltemetik az embereket. Illetve később csak átszállítják, aztán visszahozzák, mert ugye a halott már nem támad fel, ha egyszer kilehelte a lelkét, és így nincs konfliktus a szomszédokkal. Az eljárás maga viszont felvet bizonyos kérdéseket, például hogy nem számít-e gyilkosságnak a haldokló átsegítése a túlvilágra ezzel a módszerrel?
1297783694_1354172012
Hét hónappal később egy kékeslila boríték fekszik a tévé vezérigazgatójának asztalán. És ez lesz az új eljárás, mert a halál (aki mellesleg nőnemű, mint ahogyan a legtöbb európai nyelvből is tudjuk, amely megkülönböztet hím- és nőnemet; ráadásul ahogy a tudósok megállapították a régi rajzok alapján, harminchat-harminchét év körül járhat) saját szavaival élve, “durva modortalanság”-nak véli az addigi, figyelmeztetés nélküli módszert. Tehát attól a naptól kezdve mindenki pontosan egy héttel a halála előtt megkapja a saját, névre szóló kékeslila borítékját, és így van ideje végrendeletet írni, meg elbúcsúzni a barátoktól, családtól, ismerősöktől. A halállal dacolni felesleges, úgyis neki lesz igaza, a figyelmeztetés pusztán a jóindulat megnyilvánulása.

És aznap éjfélkor, mintegy hatvanezer ember hal meg ugyanabban a pillanatban. Másnap pedig megérkeznek az első névre szóló kékeslila levelek – később pedig ez a szín lesz a rettegés árnyalata… mert ki örülne, ha húsz-harminc-negyven évesen valamelyik reggel egy levél várná, s vele a bizonyosság, hogy egy héttel később vége az életének?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merülnek fel Saramago groteszk köntösbe bújtatott könyvében. Nem kerülnek megválaszolásra, épp csak felbukkannak a felszínen, aztán visszasüllyednek a mélybe: akinek van kedve hozzájuk, gondolkodjon rajtuk. Azoknak érdemes ezt a könyvet olvasni, akik kérdéseket keresnek, nem pedig szépen megfogalmazott, előre megrágott válaszokat.

Bár a téma nem éppen könnyű, azért véresen komolyan se kell venni. Két komoly gondolat között – eleinte kicsit meglepetten, később kicsit hálásabban – felsóhajthat az olvasó a jobb és kevésbé jó, témából adódó szóviccek olvasásakor (mert azért valljuk be, meglehetősen ellentmondásos dolog azt mondani a halálnak, hogy “előtted az élet”, még ha ez csak egy jelentéktelen félmondat is a történet szempontjából).

A könyv vége nem rejteget túl nagy meglepetéseket, de azért – legalábbis számomra – még abszurdabbá teszi a történetet. A kör bezárul, a halálnak is lehetősége van élni egy kicsit. És hogy utána mi lesz? Az már mindenkinek a saját fantáziájára van bízva…

Jorge Amado: Flor asszony két férje



Ahogy Benyhe János is írja az utószóban:  “Nem magyarázni kell ezt a könyvet, hanem olvasni”. Aki olvasott már Amado-könyvet, az tudja miről van szó, aki pedig nem, annak nehéz elmagyarázni…

Ahogy Amado legtöbb könyvében, itt is a brazíliai Bahia városa elevenedik meg előttünk, a szegénységben, de annál vidámabban élő négerek, mulattok és fehérek világa. Van, aki feljebb szeretne jutni, de van, aki csak lenézi a gazdagok puccparádéját, szamárfület mutat a szegénységnek, és bolondozva éli az életét.

Flor asszony kedves, türelmes, szelíd és szorgalmas teremtés, két férje pedig tűz és víz, ég és föld, egymásnak tökéletes ellentétei. Vadinho nem egyszer megríkatta feleségét (sőt, egyszer még meg is verte), hajnalig a kaszinókat és játékbarlangokat járta, eljátszotta ruletten, kártyán, állatos lutrin az összes pénzt, amit sikerült kölcsönbe szereznie. De amikor ott volt vele, akkor egészen vele volt, és boldoggá tette: a hullámvölgyek után egekbe nyúló hullámhegyek következtek mindig, újra és újra meghódította a feleségét, leküzdve azt a fránya szemérmességet (mert hát ki hallott olyat, hogy ruhában, takaró alatt viháncoljon valaki).

Teodoro doktor ellenben precíz és pontos  (annyira, hogy még az együttlétek is napra pontosan be vannak osztva, szerda és szombat, természetesen szigorúan takaró alatt, a szükségesnél nem jobban levetkőzve), rendes munkája van,  soha meg nem bántaná a feleségét, mindennél többre becsüli a világon, úgy bánik vele, mint a hímes tojással, vagyis ahogy Flor az első, ugyancsak viharos házassága után meg is érdemli (a szomszédság egybehangzó véleménye szerint). Egy ilyen derék, tisztességes férjet csak szeretni lehet, csak elégedettnek lehet vele lenni, mondják a szomszédasszonyok, Flor asszony pedig szereti és elégedett vele…
A történt többet mond, mint amennyit leír, és mégse mond mást, mint ami papírra van vetve. Többet mond, mert akaratlanul is elgondolkozik rajta az ember, hogy ő mit választana: viharokat szivárvánnyal, éjszakákat nappalokkal, vagy pedig szinte mozdulatlan, sima víztükröt, egyöntetű félhomályt? És nem mond semmi mást, mint ami a papírlapokra van nyomtatva, mert ott áll feketén-fehéren: mind a kettő kell. Ezen talán nincs is mit magyarázni.

  A szigorúan tényekre hagyatkozó elbeszélésben, szokás szerint, szinte észrevétlenül keveredik a nem is annyira szürke valóság, és az Afrikából “behozott” szentek kézzelfogható harca, szertartásai. Megjelenik a ördöngös Esú és a kívül hűvös, belül lángoló Ososzí… Ki mondhatná, hogy csak mítosz, szertartás, eretnekség az egész, mikor a szentek beleavatkoznak a mindennapok eseményeibe?

“De ki olvassa?” kérdezi Benyhe János az utószóban, majd gyorsan meg is válaszolja a kérdést, hogy ne gondolkozzunk túl sokat rajta. “Mert mindenkinek nem való. Csak ifjak olvassák, akik előtt még ott az élet, és ebből a könyvből még idejekorán megtanulhatják az emberi és főleg szerelmi viszonylatok viharos tengerén való gyönyörű-bonyodalmas navigálást. Továbbá csak középkorúak olvassák, akik már érett fővel, de már érett szervezettel állnak helyt a mindennapos életharcban, és Amado hőseinek szerelmi diadalaiból erőt, biztatás meríthetnek. Továbbá csak hajlott korúak olvassák, akik már túlérett fővel és túlérett szervezettel téblábolnak a mindennapos életharcban, és Amado hőseinek szerelmi kudarcaiból vigaszt és önigazolást nyerhetnek. Továbbá csak aggkorúak olvassák, akik már mindent csak könyvből meríthetnek, és Amado műve révén üdvös mnemotechnikai gyakorlathoz juthatnak. Csak férfiak olvassák, akik méltányolják a férfiszenvedélyt. Csak nők olvassák, akik méltányolják a női szenvedélyt. Továbbá csak egészségesek és betegek.”

Ezt a könyvet nem szabad kapkodva, sietősen olvasni. Érdemes kiélvezni minden egyes bekezdést, az utolsó szóig: átérezni Flor asszony tehetetlenségbe és tanácstalanságba átcsapó mélységes gyászát, vagy Norma asszony bosszankodását Zé Sampaio mogorva zárkózottsága miatt; elrágódni a legfrissebb pletykákon a szomszédsággal; állást foglalni a kis Marilda ügyében (nevezetesen hogy énekeljen, vagy inkább férjhez menjen, ahogy illik), és szörnyülködni Rozilda asszony zsarnokságán.

Ezek után pedig ki-ki eldöntheti, melyikük volt a jobb férj: a naplopó, léhűtő Vadinho, vagy pedig a svájci óramű pontosságú, tiszteletreméltó Teodoro doktor?